Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)
1911-01-22 / 13. szám
TÉLI ESTÉK 7 EB A KANDALLÓNÁL. B a b ■ A paraszt nábob leánya. Eredeti népies regény. Irta : (H) Bodnár Gáspár. X. A pesti ur most még gyakrabban kezdett lá- batlankodni a parasztnábob kúriájában. Alig volt hát, hogy fel ne tűnt volna alakja. Mintha csak a földből ugrott volna elő. Olyan hirtelen elő-előkerült. Már szinte az öreg nábob is érzi, hogy bizony elfogja a dolgától. Mer’ a fehérnépség bizony nem sokat törődik vele. Egy ily dolgos napnak délutánján megint ott sötétellett fényes cilinder kalapja a kúriában. A nábob nagyon el volt foglalva.. . — Tessék bemenni a szobába. Ott van a leányom — Eszti. Majd én is vissza jövök mindjárt. Oh régen vár már a pesti ur — erre az alkalmatosságra. Mióta lesi. Mióta készíti útját. Sohasem sikerült. Soha se’ beszélhetett négy szemközt evvel a szép, de vad mezei virággal. Soha. Pedig a mezei virágokat olyan könnyen fel lehet keresni. Könv- nyen fel lehet keresni. Könnyebben talán, mint az üvegházi növényeket. Iszen a mezei virágok utszélen teremnek. Csak kezünket kell kinyújtani —t és letéphetjük .. . így gondolkodott először a pesti ur. De aztán vette észre, hogy ez a mezei virág. Esztike nagyon is benne van a mezők szivében. Hogy kezét hiába nyújtogatja utána. Tekintetével hiába akarja meg- büvölni. Magához édesgetni. Ilyen nehéz szerepe még soha’ se’ volt. Pedig volt és van. De még mennyi — szépen sikerült, pompásan folyó szerepe. Most végre itt az alkalom. A leány egyedül van. Rajta. Üstökével kell megragadni a szerencsét. Eszti amint meglátta a belépő urat, első percben összerezzent. Aztán mintha valami önbizalom, erő és méltóság szállott volna leikébe ... kérdőleg vetette reá szemét a boldogságtól mosolygó fiatal emberre. — Milyen nyugalmas hivatala lehet önnek, hogy oly gyakran elhagyhatja. A pesti urat is meglepték e szavak. De rántott egyet vállain és fővárosi könnyedséggel válaszolt: — Az én ügyvédi irodám ugv van szoktatva, hogy akkor működik és akkor pihen, mikor én akarom. — ügy, az ön ügyvédi irodája ? A kis hamis! Mily ölő gúnnyal hangsúlyozza ezeket a szavakat: az ön ügyvédi irodája. És a vendég nem akarja észre venni, ezt a hangsúlyozást. Hanem kínálás nélkül leül a leánynyal szemben. És kérdezi: — Mivel foglalkozik Esztikém ? — Hát látja. — Nem is hittem, hogy ilyen finom kézimunkával is bíbelődik. — Hja! Önök azt hiszik, hogy a paraszt leány durva kezeibe nem is való más csak a kanál, meg i sarló.... — Csak ezt ne hajtogassa mindég, Esztikém. A paraszt leányt. Ön nem paraszt leány ... — Az vagyok! — Csak negélvezi. Tetszik Esztikének, hogy paraszt-leány számba vegyék. De hagyjuk. — Oh mily régen akarok önnel beszélni. — Iszen beszélt is minden héten. Akár többször is, a kelleténél. — Oh, az olyan beszéd. Mikor lesik az ember szavát. Mikor argilus szemek vigyázzák lépteiket. — Uram, a becsületes leány más módon nem is beszélhet egy fiatal emberrel .. . — De hát az Istenért, mikor mondjam meg... — Mit? — Hogy szeretem. Szeretem, mint csillag az eget. Mint virág a mezőt. Mint... És oda térdel a fiatal ember Eszti lábaihoz. A leány, mint királyné emelkedik fel. Szeméből a lélek bátorsága sugárzik, hangja megcsendül, mint a kongó érc: — Nem szégyenli a férfi-ember, hogy földön csuszkái. Térdel és igy alázkodik meg. Álljon fel rögtön. Mert különben távozom. A dühös udvarló megragadja a leány kezeit és meglepetve habogja: — Eszter, oh Eszter! — Üljön le szépen tehát. És ha van mondanivalója, mondja el. Különben a bátor, nyílt férfi nem választja a tolvaj szerepét. Nem lesi ki leány védtelen helyzetét. A magyar ember bátor. Nvilt, egyenes. Természetes. Megmondja a világ előtt is, a mit akar. Tudja? — Én is megmondottam már az édes apjának. — Mit mondott? — Hogy szeretem. Hogy ‘Eszti nélkül nem élhetek. Hogy---— És apám ? — Egészen az enyém. Csak azt mondotta, hogy mégis önt is nyerjem meg. — Engem is ? Mégis ? Is, is, is ... egy kicsit. S dúlta fuvola hangon a leány. És úgy kacagott. De hogy kacagott. A lelkét majd kikacagta. — Engem is — fuvolázta tovább. Is, is, is. Egy kicsit. A pesti ur még mindég állott. Akarom mondani úgy inbolygott, mintha a föld hullámokat vetett volna lábai alatt. No de ilyet! A falusi libácska, a paraszt leány! így táncoltatja őt. A fővárosi gavallért! Az aszfalt betyárt! A képesített aszfalt betyárt. — Üljön le hát kérem, — szólott a leány egyszerre elkomorodva, mintha csak az arcára, homlokára az életkérdés nagy fellege szállana ... A fiatal ember leült. — Eddig tréfálkoztunk Eszti. Most beszéljünk komolyan. — Én is azt akarom. — Hát ezennel kijelentem, hogy szeretem. A leánv szelíd ábrándos tekintetével az ablak felé nézett.
