Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)
1911-01-22 / 13. szám
TELI ESTÉK 3 ■ ■ VASÁRNAP, b b Ilyen a magyar leány . . . Eredeti elbeszélésünk. — Irta: Bodnár Gáspár. — — Akarom! szólott az apjok. És szemében félemletes tűz villogott. — Jól van jól apjuk. Mondotta az anyuk. Én is akarom. Az ő szemében meg a bizó, az alkudó, a rábeszélni tudó lélek biztató sugara derengett. — Én is akarom — folytatta az asszony, de csínján ám a leánnyal. A te véred kereng benne. Az akarással akarást hordoz lelkében. Azt én már jól tudom. Arról van szó, hogy a szép és kedves gyermek Bódi Tériké leányos szerelmét vigye a Szele Mátyás tűzhelyére. Adja áldozza fel Szele Mátyás uramnak. A ki özvegy, de gazdag. A ki már a kétszer huszon- ötös felé jár. De uras. 'Iszen pennás ember. Jegyzőviselt ember. És a mi fő, valósággal bolondul a leányért. A falu, de az egész falu tanú reája, hogy annak a betege, amiért mert Tériké körül egy árva- leánytollas fickó, a Sugár Sándor settenkedik. Csak éppen abban van még Mátyás uramnak reménysége, hogy: Elsőben annak a fickónak nemcsak a kalapja árvaleánytollas, de az egész valósága árva. Másban, hogy mert Terikének a szülei, már mint apja, ura, meg édes anyja a Mátyás uram tekintélyes vagyonára kacsingatnak. Mindig rajta lóg a szemök, akár macskának a szeme a tejfölön. Tériké meg mint egy áldozatra szánt kis madár csicsereg az egyszerű, de boldog tűzhelyen. Mindenki tudja, de mindenki, hogy a leány szive olyan tiszta, olyan ártatlan, olyan ment minden vágyakozástól, mint egy tiz éves gyermeké. Ő bizony nem is vette észre, hogy apja ura csak úgy dőzsöl a nagy szerencsében. És mikor hol szelíden, hol keményen célzott a gazdag vőlegényre... Terikének szeme nevetve meredt a levegőbe, mint a ki még most is aranyos szárnyú pillangó játékait nézegeti. * * * Hanem hát mint közönségesen tudva van, hogy a leányok gyorsan nőnek. Bimbóból hamarabb leszen virág, mint gondolnók. Így történt Terikével is. Egyszerre csak nagy leány sorba virul. Szele Mátyás uram meg hű kertészként őrködött az ő feslő bimbóján. És rajta is volt, hogy ezt a hasadó szép virágot annak rendje és módja szerint a saját tűzhelyének kertjébe átültesse. Csakhogy ez a kertészkedés most már nem megv ám amolyan könnyen, mint Mátyás uram hitte. Eljő az idő a leányok életében, mikor egy tőle még nem ismert érzés hulláma kezd zajlani. Ez az érzés olyan, mint az emlékezés. Az övé az és nem másé. Paradicsom az, mely az övé és senki más emberfiáé. Ez az érzés kezdetben általános. Talán egyszer egyszer azt érezteti, hogy keres valakit, akire rámondhasa: — Téged...! Aztán zajlik tovább, tovább. Mígnem felkiált a szív, téged... — Egyedül... És ekkor már arra törekszik, hogy — Örökre is... Az emberi nyelv úgy fejezi ki ezt a lelki hangulatot: szerelem ... Terikének szivét még nem zaklatta, nem gyötörte, nem kínozta ez a hangulat. ’Iszen még csak... határozatlan dalokat hallatott. Inkább boldog merengésben, tiszta, ártatlan merengésekben ringatta ... E ringások közt közeledett a leány szivéhez az anyjok... — Az egész falu tudja már. — Mit tud, édes az egész falu. — Bohó leány... hát iszen kérőd van. — Kicsoda édes. Talán a jegyző bácsi? Kedves pajkosság csengett a leány hangjában. Gúnyolódott. És harmatos arca dévallyul mosolygott. — ügy bizony, jegyzőné leszesz. — Notáriusné... — Gazdag, jómódú asszony. Amilyen nincs a faluban. — Persze, hogy persze — vágott közbe Bódi, az apjok. Ez a mai világ sora. Jól mondja Szele ur. Ma már nevetséges az úgynevezett szerelmi házasság, ügy mondja. Miér’ mert’ azért, hogy hát voltaképpen mi is az a szerelmi házasság, a mint az urak mondják. Mikor két koldus összekerül, hogy aztán származzék kettőből három... négy... öt... és a többi. Bolond volnál leányom, ha igy tennél. Mikor •úrnő lehetsz. Mikor még a cipőllődet is kocsin viszik majd utánod. Bolond lennél jányom. — Hát édes apjok... én bizony körülbelül bolond leszek. — Nem leszel bolond! Érted? — Tartok tőle, hogy az leszek, apám uram. — Nem leszel... Akarom, hogy ne legyél... És egyszerre olyan patalia keletkezik a csendes tűzhelyen, mintha csak a mennykő tenne vizitet Bódi uram házában. Az anyjuk arra rohan be, hogy Tériké ott reszket egy szegletben, mint a didergő madár. Ölébe fekteti kedves szép fejecskéjét. Aztán ott fekszik a mennyezetes ágyban mint a virág, melyet hirtelen erős szél lengetett meg. A szív meleg harmata permetezik szép, merengő szemeiben. Aztán kitört, mint záporeső. És olyan keservesen sir, zokog mint a gordonka húrja. * * * Az apjok, már mint Bódi uram úgy megijedt ettől a pataijától, akár a gyermek, mikor csintevése után rázúdul a baj. Ott tipegett-topogott a hátulsó szobába. — No akarjon hát, ha akar, szólott az asszony iszonyú gúnyos ábrázattal. Akarjon ... — Nem akarok semmi. Semmit, de semmit sem akarok. Most lépett be Szemere Mátyás uram. Az arca mosolygásra állott, mintha vajba fürösztenék a lelkét... — Reméllem, szólott boldog reménységgel készen vagyunk. Bódi uram mérgesen veti reá tekintetét. Aztán csak úgy komázva szól oda...
