Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-12-04 / 6. szám
XIII. évfolyam. 6. szám. Szatmár, 1910 december 4. V KERESZTÉNY CSALÁDOK LAPJA Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos BODKÁBJUiSPÁR Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szatmár, Arany János-u. 17. sz, Megjelenik november, december, január és február hő — minden vasárnapján. Előfizetési ára : 4 hónapra .... 2 K — fillér A kik megélnek Magyar- országon ... A kik megélnek, meg tudnak élni Magyar- országban — ugv látszik — nem a magyarok. Legalább a magyarok egy része és fájdalom jókora része folyton jajgat, hogy hát: — Szörnyű nehéz az élet! — Nem lehet már itt megélni! Drága a hús és a többi. És átvitorláznak a tengeren túlra. Amerikába. A feneketlen bányába. A bizonytalan, a rettenetes küzdelembe. Ok, a kik itthon — a lábukat lógatták. Bezzeg szakadazott izmuk, meg a verejtékük egyaránt. Vagy elhagyják eredeti íoglalkozásukat. Jó mesterségüket, jó munkabérüket. A földet, ahol boldogok lehetnének, a falut, ahol csendes, áldásos életet élhetnének. Mennek városhoz, hivatalokhoz napi díjasoknak. Mennek házmestereknek. Ácsingóznak a gyárakba. A városokba. És vannak, a kik bizony megélnek Magyarországban. De még hogy megélnek. Hanem, tudjátok kik? A: élelmesek... Meg igen... a bulgárok! Oh, azokat a bulgárokat ismernie kell a magyar földmivesnek, kisgazdának. Először tenyérnyi földecskét bérelnek. Azon kertészkednek. Csudás szorgalommal. Leleményességgel. És eredménnyel. De még milyen eredménnyel! És az a kis földterület évrói-évre nő. Akár a fa gyürüzete. Minden évben szélesebb, terjedelmesebb gyürüzettel. Olvassuk csak, mit ir egy magyar utazó, a ki Bulgária viszonyait tanulmányozza. ... Néhány honfitársommal Bulgária egyik vendéglő kertjében ülünk. Magyarul beszélgetünk. Egyszerre csak egy bolgár közkatona lép asztalunkhoz s tiszta magyarsággal köszönt minket. Beszédbe ereszkedünk vele s ekkor elmondja nekünk, hogy két évig Budapest határában kertészkedett. Szeretettel gondol hazánkra, melyhez fogható, termékenyebb ország alig van a világon. Mihelyt az uniformist leteszi, újra Magyarországba megy. Télire azonban mindig visszatér övéihez. Szereti hazánkat, mert kenyeret ad neki. De szivével is szereti, mert jó, de nem élelmes nép lakja. Nos? Hogy tetszik édes magyarom? Nem borul arcod szégyenpirba? Mikor idegen hazának emberétől hallod ez őszinte vallomást? Mikor látva-látod, hogy ez a föld bőséges kenyeret ad az idegennek. Nem csak akkor, mikor dolgozik. De télire is. Mikor a munka szünetel. Azért jő szép Magyarországba az idegen — kenyeret keresni. Hát bizony, hogy meg lehet élni Magyarországon is. Csak akarni kell. És nem kell a pénzt szórni. A keresetet pazarolni. Ma az járja pedig... Itthon költeni, tékozló módon szórni a keresetet. Amerikában pedig — barom módjára dolgozni! Igen, agyon dolgozni magát! Azt mondják nekem, hogy drága a hús! Drága minden! Minden. Közép Európának egyetlen országában se’ kap a munkás, a napszámos olyan bért, mint itt nálunk. Ki irigyli ezt? Ki irigyli, .hogy ma kézi munkával — sok esetben — többet kereshet a magyar polgár, mint ésszel, hivatallal.
