Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-10-30 / 1. szám
TÉLI ESTÉK 7 BB HITÉLET. BB B88 Sí BB Halottak estéje volt... Halottak estéje volt. Az élő város megmozdult, hogy siessen a halottak csendes, néma országába. Mert nagy, hatalmas vonzó erejük van azoknak a néma síroknak. Sőt ellenállhatlan. Sokszor a legtávolabb helyről is oda idézi az embereket. ... Sókutiné is a temető felé tart, leánykájával, Margitkával. Okos kis teremtés. Kedves, mint a tavasznak első hasadása, beszédes, mint a repülni tanuló madárka. — Mamukám, kinek visszük mi ezt a koszorút? — Akinek senkije sincs. Oda tesszük lelkem, ahova koszorút nem tesznek. — Hát miért nem tesznek ? Azok talán boldogtalanok ? — Ők boldogok, gyermekem, mert már meghaltak. A leányka rámereszti édes anyjára szép kék szemeit; aztán ezüst csengésű hangján kérdezi: — Mamukám, hát mi mikor leszünk boldogok ? Mamuka pedig hirtelen nagy zavarba jön. Csak percek múlva válaszol a türelmetlenkedő kis bölcselőnek. — Édes angyalom — mondja — halála előtt senki sem lehet boldog. A leányka egyszerre elhalványodik. Szemei meredten tapadnak a földre. Aztán nagy sokára imigyen szól: — Mamukám, hát meg kell halnia az embernek, hogy boldog legyen? — Meg kell halnia, hogy egy sokkal szebb, boldogabb, megelégedettebb hazába érhessünk. — És hol van ez a haza, édes mamukám? — Olt fenn ... a csillagok felett, a magas menyországban, édes kis leányom. — Akik meghaltak és nyugszanak a temetőben, azok mind boldogok? Mind-mind ott vannak a csillagokon túli boldogabb hazában? — Mind, akik jók voltak és a jó Istenkét szerették, vagy ha hibáztak is, megbánták és a jó Istenkével kibékültek ... * * * Gyász borul a kis Margiték családjára. A kegyetlen halál elragadja a munkás családapát az ő szerető övéinek köréből. Meghalt. Ő is ott nyugszik már a csendes temető ölében. Halottak estéje van... Istenem, mdy más, mily mélyebb érzelmeket fakasztó halottak estéje. Az ősz féltékenyen őrzött legkésőbb virágai koszorúba fonva. Most már nekik is van, hogy kinek számára vigyék az emlékezés koszorúját. Most már nekik is van ott a temetőben egy drága sirhalmuk. Majd mindennapi zarándoklatuk helye. Halottak estéje van! O't térdelnek már ők is, a drága porok felett. Es megerednek könyei a gyászos, kesergő özvegynek. És megmoccan az ajak is: — Miért hagytál itt? ... A kis leányka szemében is megrezzen a köny, mint a szép virág kehelyén a harmatcsepp. De csakhamar fel is szárad. Mintha észbe kapott volna valamit. Mintha korát meghaladó gondolat villant volna meg kis fejében ... Megsimogatja bánkódó édes anyját és lágyan szálló hangon vigasztalja ... — Édes mamukám! Hát nem te mondád, hogy halála előtt senki sem boldog. Apukánk meghalt. És mily jó volt ő. Hogy szerette a jó Istenkét. Nekem is mindig azt mondotta, hogy csak a jó Istenkét szeressük. Apuka meghalt... boldog ... ne zavarjuk hát az ő csendes nyugalmát. Ott van ő már a csillagokon túl való országokban, ahol a jó Isten lakik. B. G. Herschl csillagász az Uranust 1781. március 13-án fedezte fel. Horacius villája. Az olasz közoktatásügyi miniszter nemrég a római »Ásatási Egyesület« vezetőjének ajánlatára elrendelte a Licenza község mellett tervbe vett ásatások megkezdését, hogy Horacius villáját, amelyet Horaciusnak Maecenas ajándékozott és amelyre a költő »Epistoliá«-ban olyan sokszor említést lesz, napfényre hozzák. Pas- púi tanár, az ásatások vezetője, régi felírások és a Horacius költeményeiből említettek alapján egész határozottan meg tudja jelölni azt a helyet, ahol a nyaraló állt. A villa romjainak szerinte a Monte Campanile alatt kell lenniök, amelyett a régiek Mons Lucretilisnek neveztek. A földmivelők közül többen már találtak is ott mozaik-padlódárabokat és leleteiket, hogy a tél rongálásától megmentsék, földdel takarták be. Ezeken kívül még más régi maradványok is bizonyítják, a »Villa in Sabinis« létezését. Az ásatások, úgy látszik, nem sokba kerülnek majd, mert csupán 2 hektárnyi területet kell majd átkutatni. Angliában egy hold föld 11 és kétharmad mm. búzát terem meg. Népmonda. Érdekes hit van elterjedve némely néger törzs között, a fehér, barna és fekete bőrű emberekről. Régen-régen — így mondja a legenda — az emberek mind feketék voltak. Jött azonban egy nagy vízözön, mely kipusztitotta az emberiséget, úgy hogy ■ csak hárman maradtak életben. Egy Ízben megjelent előttük Isten és rámutatva egy nyitott kútra, megparancsolta, hogy ugorjának bele. Az egyik rögtön követte a parancsot és beleugrott a kútba, megtisztulva, fehár bőrrel került ki belőle. Erre a másik is bátorságot vett magának és bele ugrott a kútba, de a viz már zavaros volt és nem tisztulhatott meg teljesen, úgy hogy barna bőrrel került ki a kutból. Most már a harmadik is megbánta habozását és a kútba ugrott, de a viz már oly zavaros és piszkos volt, hogy a bőre fekete maradt továbbra is. Osornoban (Chile) most halt meg egy indián nő, ki állitólag 104 éves kort ért el.
