Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)
1910-02-20 / 17. szám
TÉLI ESTÉK 3 az undorító rothadó testek tömege részben mindennapi kenyerünkben támad fel újra ! De ne elégedjünk meg mindezen tényekkel, hanem vessük fel már most azt a kérdést is, hogy a szénsav miként hatol a levelekbe s mire való a búzának, általáben véve á növénynek a keményítő ? E két kérdésre a nagyító üveg ád feleletet. Nem akarom most a nagyitó üveget s a vele való bánásmódot ösmertetni, pusztán felemlítem, hogy nagyitó üveggel nemcsak a buzalevél, hanem minden levél felületét sőt a belsejét is megtudjuk vizsgálni. Ha a buzalevél felületét vizsgáljuk meg nagyitóval azon ezernyi és ezernyi apró, valódi szájacskát fogunk látni, olyan formájuakat, mint a minőket ezen a képen mutatok be Önöknek. E szájacskák pedig a levél belsejében levő üregekben lelik folytatásukat. Ezen üregeken kívül a levél belsejében, miként azt ezen a képen láthatják különféle alakú testeket látunk, melyeket a lépesméz sejtjeihez való némi hasonlóságuk miatt a tudósok sejteknek neveztek el. E sejtek ránk nézve nagy jelentőségűek, mert a keményítő képzés bensejükben történik. Ennek közelebbi titkát megint a nagyitó üveg árulta el. Miként láthatják e sejtek nem üresek, hanem telvék zöld golyócskákkal. E golyócskákról, melyeknek levélzöld a neve, kettőt kell tudnunk. Először azt, hogy ők festik a búza levelét zöldre és másodszor, hogy ők a tulajdonképeni keményítő képzők, amennyiben ők vegyitik a keményítővé a levél üregeiből a sejtek belsejébe hatoló szénsavat és a földből az erezet utján szintén a levél sejtjeibe szivárgó vizet. A levélzöld mindegyik szemecskéje tehát egy valódi keményítőgyár. Ennek bizonyitéka a többi között az, hogy a képződő keményítő a levélzöld szemek belsejébe rakódik le, miként azt Önöknek ez a kép mutatja. El ne felejtsük azonban, hogy ez a vegyifolyamat, miként előadásom bevezetésében el is mondtam, sőt kísérletileg be is igazoltam, csak fényes nappal történik. Másszóval a levélzöld nemecskék csak nappal tudnak keményítőt készíteni. (Folytatjuk.) A fiskális végrendelete. Egy fiskális végrendeletében minden vagyonát a bolondok házára hagyományozta; midőn megkérdezték, hogy miért ? azt mondá: azért hagyom a bolondoknak, mert bolondoktól szereztem. A legrégibb toronyóra. Tavaly volt hatszáz éve annak, hogy egy toronyóra először vonta magára az emberek figyelmét és csodálatát. Rendesen Giacomo dei Dondi olasz óramüves toronyóráját szokták elsőnek emlegetni ; ezt az órát 1344-ben helyezték el a páduai Signoria-palota toronyára. Ez az óra valódi csodaszámba ment és az órákon kívül a napokat, hónapokat ünepeket, a nap és hol állását és a holdfogyatkozásokat is mutatta. Mégsem ez volt az első toronyóra, mert ugyancsak Olaszországban. Milánóban a Szent Eustákhiusz-templom tornyára már 1309-ben helyeztek el toronyórát. Dante többször tesz róla említést; akkor, évszázadokkal ezelőtt, egész Európában nagy hire volt és nem egy költő megénekelte. Hatszáz éve jár, jár ez az antik óra, nézi az emberek nemzedékeinek jöttét és távoztát; a világon minden átalakult, esek az óra jár tovább pontosan, egykedvűen, semmit sem törődve a világ rendjének változásával... ■ ■ vasárnap, sa Költemény Pásztor Árpádtól. A ködbe vesző tenger mélységes fenekén, Egy hajó roncsa nyugszik szomorúan, feketén, Árbocrudja letörve, vitorlája szakadt, Az ár busán himbálja ott lenn a viz alatt. ...Messze a tengerparton áll egy kicsike ház. Tűzhelye porral lepve, rá senki sem vigyáz. A ház előtt egy assszony néz a mély vizen át; Egy hajót vár már régen és rajta a fiát. * Vissza I Vissza I — Igaz történet. — Az »Olvasókörében hangosan olvasott fel valamit a tanító ur. Az emberek meg körül ülték. Mert »kegyetlen« szépen tudott olvasni. Mintha csak mézes lenne a szája, ezüstös a hangjának csengése. Most éppen ezeket a sorokat olvassa: — Azt mondják, hogy van Amerikában egy vadállat. Különös természete vagyon ezen állatnak. Messze rengetegbe elbarangol a szülőföldjétől, az otthonától. És barangol talán egész életén keresztül, anélkül, hogy csak haza nézne. De jő egy idő, mikoron másképpen van. Akkor, mikor érzi, hogy közeleg — a vég. Megérzi halálát. És ekkor habozás nélkül szedi inát. Indul, siet, rohan... haza, a szülőföleje felé. És jó ösztönével felkeresi azt a vidéket, ahol született. Nem csak a vidéket, de még azt a bokrot is, ahol született és mint kölyök heverészett... * * * A tanító ur itt megállóit. Meg kellett állnia*. Mert egy szikár, viharedzett földmives ember szinte belebődült a beszédébe. — Az a vad én voltam, én vagyok tanító ur, mondotta. És reszketett az ember hangja. És szemébe gyűlt a könnyű, mintha csak valami fojtó fájdalom gyűjtötte volna oda. — Igen én voltam. Esztendőkkel ennek előtte én is kivándoroltam. A tengeren túlra. Mint mi szoktuk volt mondani — a más világba. Én is azt hittem, hogy Eldorádóba megyek. Hogy kincset lelek-szedek. Mennyi csalódás, keserűség, szenvedés borult az én lelkemre-testemre. Mert nem elég ott egy végbe a szenvedésből, a csalódásból. Nem elég, hogy ott kellett legszebb férfi-korom fénylő napjait töltenem a fekete kőszén bányák feneketlen mélységében. De jött a vasárnap. Jött egy-egy csendes, pihenő nap. Azt hitte az ember: no most igazán megpihentetem, megnyugtathatom a lelkemet. Az ám! De nem lehetett! A lélek zakatolt, mint a hajó gépezete,. mikor küzdködni kezd a tenger vad hullámaival. Vergődött, szabadulni akart a testtől. Tépett, rongyolt kegyetlen kegyetlenséggel. Azt hittem meg kell háborodni.
