Téli Esték, 1910 (12. évfolyam, 11-18. szám, 13. évfolyam, 1-10. szám)

1910-12-25 / 9-10. szám

TÉLI ESTEK 3 Szent karácsony éjszakáján. Csukott kézzel imádkozom. Gyönge vagyok. Elmerengtem. Fönn a mennybe fölkereslek, Édes anyám, drága lelkem! . Te mutattad valamikor, Hogy’ tegyem a kezem’ össze. Te mondottad: gyermekajkam A kis Jézust hogy’ köszöntse!... Csukott kézzel imádkozom. Gyönge vagyok; elmerengtem. Tedd össze a kezem’ újra, Édes anyám, drága lelkem ! Budapest. Magyar Bálint. Jámbor Dániel uram csillaga.. . — Eredeti elbeszélés — Irta: Bodnár Gáspár. Az öreg Jámbor Dániel gazda, a kit a >hold<-ak száma szerint bizony nagybirtokosnak is lehetne nevezni — ott áll földjeinek közepén. Talán éppen — a szivében. Mint egykor-hajdan — Mózes a Nebó hegyén — úgy állott ő most egy domb tetején búcsuzóban. Magas, nyúlánk alakja, prófétai ősz szakála, hófehér haja úgy tünteti fel őt igazán, mint a kinek lelke fele már odaát van, a túlsó partokon. Karácsony estéje van. A csillagok reszketve ragyognak az égen. A föld fekete. Mert a Jézuska párnáját még nem bontották ki az angyalok. Pely- hek nem hullanak a magasból a bánatos földre. A gazda mellett van most is hű szolgája, fél­századon át. A Gyuri. A ki körösztül ment az ostoros gyermekek korától a béres gazdaságon át, egész a botos ispánságig. Egészen gazdájának szive dobo­gásáig. Most is hivta, magával hozta, hogy a földekre ki kívánkozott. Karácsony estéjén. Hogy miért éppen ez estén ? Sose’ tudta. Sose gondolta. ... Igv állanak a dombtetőn, mikor egy fényes hulló csillag szalad, fut végig az égbolton. Hogy szinte összerezzen a két öreg lélek. — Azt mondják, — szólal meg a gazda — hogy mikor egy csillag a magas égről lehull... a földön mindig egy-egy uj sirhalom domburul. Hiszed-e Gyuri ? — No hát a túlpartról az én csillagom is mo­solyog. Integet. Minden keserűség nélkül való derűs mosoly- lyal, sőt életkedvvel mondotta ezt Jámbor gazda. — Búcsúznom kell tehát tőletek drága kedves földeim. Két igaz, tiszta szerelmem volt az életem­ben. Első, legkorai szerelmem te voltál, drága, édes föld. Aztán következett... a Juliskáé. A feleségemé. Az öreg Gyuri először csak köhögött. De mikor észrevette, hogy öreg gazdájának szeméből nehéz, nagy könycseppek hullanak: ő is kivette hatalmas zsebkendőjét és ugyancsak törölgette hirtelen kitörő indulatának jeleit. Haj, mert szerette is Jámbor gazda a földet: Nem hiába, hogy az volt első szerelme. Az marad utolsónak is. — Nem én szántok itt többé — folytatta János gazda megcsendesedve. Nem én hallgatom szive verését. Nem én lesem a vetés első kiszökkenését. Zöld bársonyodat nem simogatom. Nem én örvendekt mikor kalászba borulsz. Nem gyönyörködöm ringó^ arany kalásztengeredben. Kedves földeim. Isten veletek! A túlpartról az én csillagom már mosolyog felém. Integet. — Kár, kár, — locscsantja ki végre a szót Gyuri is. Mert már régebben ott nyugtalankodott torkán a beszéd. Csak nem tudott kiszakadni. Most is, hogy nagy nehezen kiszakadt------­me gszólal a falu öreg harangja. Estendére. Kará­csony szent estéjére. Az az öreg harang. Még az is olyan érthetően bongja: — Kár ... kár .. . kár! A két öreg felemeli nehéz, báránybőr sapkáját Hajadon fővel fordulnak vissza... Jámbor gazda pedig egy utolsó, mélységesen nagy sóhajtással. * * * — Miért teszed ezt uram? Jámbor gazda uram, hogy búcsúzol. Elszakítod lelkedtől a lelkedet. A földeket. Miért teszed? Jámbor nagy fekete szemeit rámereszti hű szolgájára. De úgy érzi, nem mondhat szavakkal mondhatót. — ’Iszen nem bántja senki. Mindennek eljön a maga ideje. Annak rendje és módja szerint. És az öreg Jámbornak lehanyatlik ősz feje. Hó­fehér szakála csaknem szivéig omlik. Addig egészen . addig a szívig, amely az egyetlen leánya Ilonka uralkodik attól fogva, hogy a ház lelkét... a hű fe­leségét ... Erzsit elhantolták ... Ilonka a ház királynéja. Tekintete parancs a Jámbor gazda domíniumában, tűzhelyén. Ez a leány uralkodásra született... így mondották az embereit. Uralkodott is minden emberen — az apja házánál. De olyan is ez a leány, mint édes anyja. Az arca egészen az. Szemei is az övék. Tüzesek a pil­lantásai. Tekintetében valami veszedelmes sejtelem borong. Néha azt hinné az ember, hogy ebben a szempillantásban kiesik világa azokból a mély szem­gödrökből. Hanem hát a lelke! Az már messze esett az anyjáétól. Az apjáétól is. Milyen csudálatosán más. Nem hiába, hogy prókátorné lett. Úri asszony. Olyan urnák a felesége. KARÁCSONY.

Next

/
Oldalképek
Tartalom