Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)
1909-10-31 / 1. szám
4 TÉLI ESTÉK — Hogy van a Daru? — Még mindig tejedzik. Tszen abból élek édes fiam! — A szentegyházba jár édes? — Minden nap, fiam. Érted kőnyörgök, érted imádkozom. — A Sajó nem sajnál? — Mindig keres édes fiam ... Es következett száz és száz apró kérdés. Csak egyetlen egy marad el. Amit pedig legjobban vár a nanó. Egyetlen-egy... Végre is az anya segít a soron. — Eszter is kérdezősködik mindennap. A fiú megrázkódik. Aztán nehéz sóhaj szakad kebléből. — Oh anyám, Eszter elfelejtett engem. Hogy is emlékeznék egy legényről, aki börtönben ül... — Eszter szeret téged fiam. — Szeret... szeret... mormolja a fiú csendes, mély hangon. Milyen jó az én anyára, hogy balzsamot hoz fájó szivemre. — Eszter védelmez téged! — Védelmez? — Azt mondotta a múlt esti fonóba' is, hogy ártatlanabb ember nem került még bajba e világon. — Azt mondotta ? — Azt bizony! És még hozzá tette, hogy ma az oltárhoz lép veled, ha hazajösz. — Haza menni anyám ! ’Iszen nekem már nincs hazám. A börtönből senki se’ mehet haza. Aki a börtönből kikerül, annak hazája... a nagy világ. ... Mig benn a cellában az anya és fiú kicserélik lelkűket ... az öreg őr nagy busán méri lépteivel a sötét, hosszú folyosót. — Az anyját becstelenitették meg, szövi gondolatait. Az anyját védelmezte meg. Az édes anyjáért szenved. Jó fiú. Igen jó fiú. Ebben a pillanatban haza bocsátanám. Szegény jó anyám, hát én nem úgy teszek, ha téged előttem megbecstelenitenek ? És megrezzen szemében a köny... Egy öreg csepp ráncos keze fejére hull. A kakukos óra pedig üt, elmondja a »kakuk- kakuk«-ot. — Hogy is halad az idő... — Már csak tiz perc ... — Segítünk rajtuk! És az öreg leemeli válláról puskáját és a szuronnyal hátrébb tolja az óra mutatóját. Aztán benyit a cellába. — Csak nyugodtan maradjanak... Kevés idő múlva arra siet az ellenőr. — Öreg, késik az az óra! — Késik instállom. Az a szerencse, hogy itt van idő. Szörnyű sok idő. Az ellenőr mosolyog és tovább halad. * * * Két esztendő telt el. A fiú jól viselte magát. Feltételesen szabadságolták. Mit ért vele ? Édes anyja két hónappal ezelőtt az örökkévalóságba költözött. Megtért férje-urához. A kis ház üres. Talán el is kótyavetyélték. Hiszen aki börtönben ül, annak nemcsak lelke-teste kopik, sorvad, hanem az otthona is. Hova menjen hát? Haza? ’Iszen ott minden utca gyerek ujjal mutat reá. De el kell mennie! Halottak estéje következik. Vissza kell adni a boldog látogatást az édesnek. Aki az aggság lépcsőin is felkereste őt. A börtönben, a sötét cellában. És ment... ment a fiú. Mert hitta, vonzotta az a sir... melynek nagy, végtelen a hatalma. És ott áll a sírnál. A síroknál. Szinte megrezzen. Gyertya ég rajtuk és tele de tele szórva virágokkal. Őszi virággal. A természet utolsó mosolygásával, búcsúzó virulásával. Ott állt, mint egy kőoszlop, de a melynek dobogó, érző szive és könye is van. Hulló, fájjó könycseppe. Egyszer csak vállát érinti valaki. Eszter volt... — Isten hozta... szólt suttogva a leány. — Eszter, sóhajiott a fiú. Es mozdulatlanul állott a leány előtt. — Adja már ide kezét, pattogott a leány katonásan. Talán bizony sajnálja tőlem. — Óh Eszter, ez a kéz nem érdemli meg, hogy kezébe pihenjen. Ez a kéz a börtön ajtaját nyitotta. — Százszor jobban, mint bár kié másé. * * * Kéz kézben. A magas égben reszketve ragyognak a csillagok és tanúbizonyságot tesznek róla, hogy e pillanatban ott fönn az égben és itt lenn a bus földön... a sírok fölött... a legboldogabb házasságot áldja meg... a szülők szelleme. Oh azok az asszonyi nyelvek! — Te asszony, ami leányunk nagyon nyelves, feleselő kezd lenni. — Csak nem mondhatod, — válaszolt önérzettel az asszony, hogy tőlem örökölte a rossz nyelvét. — Nem ám válaszolt a férj, mert amint látom és tapasztalom, a tied még meg van és ugyancsak kelepei. A gyász az ókorban. Néhány évszászad óta a fekete szinjelképezi a gyászt. Régente más színeket is használtak a gyász kifejezésére, amint ezt egy-két keleti népnél még ma is tapasztalhatjuk, így a kinaiknál sárga, a sziámiaknál fehér, a törököknél pedig türkizkék és ibolya a gyász színe, mig az egyiptomiak az ókorban sárga vagy szürke ruhát öltöttek, ha valamelyik hozzátartozójuk meghalt. A szin különben mindig csak jelkép. A sárga szin arra emlékeztet, hogy az ember teste halála után oszlásnak indul, a szürke szin a port juttatja eszünkbe, amelyből lettünk, mig az ibolyaszin az örökkévalóságba vetett reményt, a fehér szin pedig a halhatatlanságot jetentette. Eltekintve a különböző szertartásoktól, amelyekben a gyász szintén kifejezésre jutott, a színeken kívül még más jelentőségei is voltak a gyásznak. Orestes apja sírján levágta a haját, ez régi keleti gyászszokás, a melynek sok helyütt még ma is hódolnak. A rómaiak éppen ellenkezőleg, hajat és szakáit növesztettek a gyász jeléül. A régi zsidók hajukat és szakállukat tépték és hamut hintettek magukra, a mi különben a lengyeleknél még ma is szokás. A gyászidö a rómaiaknál 10 hónapban volt megállapítva. Ez idő alatt az özvegyen maradt férjnek nem volt szabad újból megnősülnie. Három éven aluli gyermekekért nem gyászoltak. Nagobb gyermekek halála esetén a gyászannyi hónapig tartott, ahány éves volt az elhunyt gyermek. Hires emberek halálakor, vagy nemzeti katasztrófák idején a szenátus általános gyászt rendelt el. Így a cannaei csatavesztés után 30 napig tartott a nemzeti gyász.
