Téli Esték, 1909 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1909-10-31 / 1. szám

TÉLI ESTÉK 3 — Ah, maga az Kecskési? fogadott szívesen. A számlát hozta. — Igenis, kérem alássan a számlát hoztam. Nagy szükségem van a pénzre. — Pénzre, pénzre — esett gondba a nagy­ságos ur. — Igenis kérem alássan, mondok. — No, nyissa ki a szekrényemet Kecskés. Látja... ott azt a fiókot... — Ilyen bizalom mondok. És kihúzom mo­solyogva. — No Kecskés — szól a nagyságos ur — mit lát abban a fiókban ? — Egy csomó papirost, nagyságos ur! — No lássa jó Kecskés. Ez mind számla! Tegye oda a magáét is — és várjon szépen türel­mesen, mig rája kerül a sor. Mert hát egyik elsején a suszter, a másikon a tejes asszony, a harmadikon — A szabó! mondok elsavanyodva. — Ha jut, biztosan... biztosan! És a nagysá­gos ur befordult. Igen, befordult. Én meg ökölbe szorított kézzel kifordultam. A hitel... a hitel... ez az a tengeri kígyó, mely körülcsavarodik rajtunk és fojtogat szabadon — kacagva. Futónk Gondtalannak lenni szerencse, gondatlannak szeren­csétlenség. •K­Jobb az igazságban szerzett kevés, Mint a hamisan nyert bővelkedés. A KANDALLÓNÁL. Aki a börtönben ült.... — Eredeti elbeszélésünk. — Irta : Bodnár Gáspár. Összetöpörödött, összeaszott anyóka ült a mun­kácsi fogház kapuja előtt. Mert akkor fogház volt Zrínyi Ilona vára. Nem hiába borzadt vissza ennek még csak gondolatától is Petőfi. Nem is akart inni a vár hegyoldalán termett borból, mert azt hitte, hogy a rabok könye van belefacsarva. Nos hát mondom, ott ül a vén anyóka a bástya kapujánál. Szegény asszony gyalogszerrel jött. Messzi­ről, messze útról. Majd kiszakadt a lelke, mig a várhegyen felcammogott. Most is liheg, hogy bebo- csájtását várja. Egyszerre nyílik a kapu és egy gangos bajuszu, egyenruhás őr azon nyersen szól reá az öregre: — No jöjjön hát! — Megyek lelkem, kapitány uram, megyek. Csak a cók-mókomat szedem össze. És ment is az öreg anyóka végig, végig a nagy vár udvarán. Ahol csupa fegyveres őröket látott. Meg sápadt, vézna, halállal ölelkező rabokat. Nagyokat dobbant a szive. Azt hitte olyat dob­ban, hogy utolsót. Vájjon nincs-e ott az ő fia? Az egyetlen, a fentartó. Özvegysége támogatója, szomorú életének fentartója. Ha meglátná most, e’ helybe, e percbe! Oh jóságos Isten! Halálos halála érkezne... De nem látta ... Vezették tovább, tovább egy nagy, komor házba. Itt azt mondották neki: — Üljön le öreg! — Aztán dugja el azt a tarisznát a pad alá, mer’ hát ha az ellenőr ur meglátja... Egy jóságos, szelíd képű öreg őr mondja ezt az anyákónak. Olyan ez az ember, mint egy darab kenyér. Hogy is hozhatták ide. Vad, szilaj emberek őrizetére, fékentartására, könyörületet nem ismerő szívtelenségre. Harminc esztendeje, hogy itt van. Itt lakik a szabadság temetőjében. Méri lépteivel ezt a homá­lyos, hosszú folyosót és nézi, lesi a foglyokat. Hall­gatja a kakukos óra szólását, ütését és soha semmi baja, vesződsége nem volt. Nincs... s talán már nem is lesz. — A fiához jött jó anyóka? Jó, szelíd fiú az. Nem is kellett egyéb. Megerednek az anyai szívnek forrásai. Tengerré dagadnak. A kő megázik, az arca megfürdik könyeitől... — Sose hittem, hogy ide kerül. Angyal volt, mint gyermek. Szelíd angyal. Legény korában is az maradt. Békés, csendes fiú. Aki még ellenségünk­nek se ártott. A falu legényei katona sorba készül­tek. Nagy áldomást csaptak a »Hórihorgas« korcs­mában. Volt egy család ellenségünk. Régi-régi halálos ellenségünk. Bele kötött a fiamba. Ellene uszította a falut. Ő tűrt, nagyon sokat és nagyon sokáig tűrt. Azt mondották neki: Tolvaj! Szó nélkül tűrte. Szemébe vágták, hogy gyáva, helye. Eltűrte. De mikor az édes anyját emlegették, vérbe kapott a szeme. Aztán, hogy engem, az ő édes anyját meg- becstelenitették, széket fogott... és megtörtént a nagy szerencsétlenség ... Az öreg nagyot lélegzett. Halálos sápadság borult ráncos, fekete arcára és szemeiből kiégett a köny... — Az édes anyját becstelenitették meg ... kér­dezte az öreg őr, megszakítva az iszoiíyatos csendet. — Igen engem, az édes anyát, emelte fel fejét az anyóka, mintha éltető italt öntöttek volna beléje. — Hát akkor megérdemelte az a legény — sorsát. E pillanatban jött az ellenőr és hozta az enge- delmet, hogy az öreg anyóka egy órára bemehet fiához és ott lartózkodhatik. És azzal eltűnt. Az anyóka meg szinte öntudatlanul nézett az öreg őrre, meg a pad alatt levő tarisznyára. — Vigye be csak anyóka a fiúnak. Bár én kikaphatok érte. * * * Ki írhatja le híven a jelenetet, ami abba a kis cellában történt, ahol a fiú sóhajok és szenvedések közt lakott... Én meg se kísérlem, hogy leírjam... Tszen már bontogatja a tarisznyát a boldog boldogtalan anya. — Harapi, édes fiam, tudom, hogy éhezel napról-napra. — Nem én anyám. Olyan jó ember az öreg őr. — Jó ember. Érzem, látom, hogy jó ember.

Next

/
Oldalképek
Tartalom