Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1950-10-01 / 4. szám
8 TÁROGATÓ JEGYZETEK OKTÓBER. Olyan ez a hónap, mint egy könyvnek az Utószava és egy újnak, egy másiknak az Előszava egybekötve. A még megmaradt virágok az elmúlt nyárra emléztetnek, de a korai hidegek jelzik, hogy a Tél már kezd előcammogni az elvonultságából és újra ránehezedni a Természetre és az emberi hangulatra egyaránt. Legjobb mindezt tudomásul venni úgy ahogy van. Nem a vénülő asszonyokat utánozni, akik nemcsak hogy nem hisznek a nyár elmúlásában, hanem egyenesen az életük tavaszát szeretnék visszavarázsolni a szépművészeti mesterkedéseikkel, és nem a megrögzött pesszimistáknak hinni, akik telet és hideget és sötétséget emlegetnek ott, ahol ezek egyike sincs még jelen. Egy kis realizmus, a tényeknek színezés nélkül való elfogadása, többet ér minden kétségbeesett hangulati túlzásnál. Ha a nyárnak vége van, hát vége van. A virágok legtöbbje elszáradt, de egy két virág még mindig disziti az utszéleket s nekünk azok is nagy örömet okoznak. Van még szappanfü, s van még cickafark s talán napvirág is; hazavissük őket s ha az égszínkék rojtos tárnicsot is megtaláltuk, az örömünk akkora mint nyáron volt, mikor a vázáink alig birták a vadvirágok sokaságát befogadni. És ha a szél néha metszőhidegen süvít is, a nap is süt még s feleslegessé teszi a nehezebb felöltőt. A felhőktől persze sohasem féltünk, sőt nyáron egyenesen nélkülöztük őket. Most itt vannak, néha nagyon nehezek, de annál jobban diszitik a tájképfelvételeinket. lme:egészben véve az Október nagyon kellemes hónap lehet, ha előítélet nélkül fogadjuk. A Terméság megjándékozott két ceruzával, amelyekről azonban kisült, hogy a USA-ben készültek. Persze jók, de nem hollandi ceruzák. (Cz. A.) szettel szemben az egyetlen helyes álláspont az elfogadás, belenyugvás és engedelmesség álláspontja. Ha megtanuljuk azt, hogy alkalmazkodnunk kell hozzá, ahelyett hogy javítani akarnánk, boldogok leszünk. Csak minmagunkat és az emberi vonatkozásokat javítsuk, a Természet nem szorul ránk. Az emberek pont ezt felejtik el és belenyugosznak a saját és embertársaik fogyatékosságaiba vagy kihágásaiba, a Természettel ellenben hadilábon vannak. (Cz. A.) Az irgalmas szamaritánus. A nagyvárosi étteremben már nem sokan voltak, mert három óra után csak olyanok ebédelnek ott, akikkel vagy a bevásárlásaik mulaszttatták el a rendes ebédidőt, vagy mint a magamfajta ember, aki nem szereti a tömeget, a sietést, az ebédnek kutyafuttában való bekapását. Ilyenkor az étterem felét le is zárják, hogy az egymástól messze és szétszóródottan ülő vendégek ne jelentsenek külön megterhelést az ilyenkor már redukált számú pincérszemélyzetnek. Nem sokan voltunk tehát s akik ott voltunk, láttuk egymást, akár kiváncsiak voltunk egymásra, akár nem. Ezért láttuk a jólöltözött idősebb házaspárt is s a közelükben a csomagokkal felszerelt ingujjas fiatalembert és az ugyancsak egyszerűen öltözött feleségét. Mindez rendben volt addig, mig a jól öltözött öregur hirtelen el nem szédült az asztalánál. A szomszédok észrevették s a fiatalember rögtön felugrott és odasietett. Egy másik férfi segítségével felsegítették az asztalától s megpróbálták az étterem lezárt része felé vezetni. De alig tett vagy két lépést, az idős ember elvesztette az eszméletét s összeroskadt volna, ha a támogatói fel nem nyalábolják. így egyesült erővel átvitték a másik részbe és egy üres asztalra helyezték. Egy másik asztalt is hozzátoltak az el-
