Tárogató, 1950 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1950-10-01 / 4. szám
TÁROGATÓ 5 1945. Valahol Németországban ... Kulturált ember létedre fogtad meg a vándorbotot és a fél életedet odaadnád a betűért... Ülsz egy pádon és elgondolkozva nézel magad elé. Talán a múltat idézed fői. Körülötted már zöldéi a park. Veled szemben idősebb nyugdíj - jasok üldögélnek az újságjaikkal. Aztán felállanak, s mielőtt mennek a dolgukra, sorban odahozzák neked az újságjaikat.. Angol és francia nyelvű újságok egész garmadát tartod a kezedben. Csak értened kell... Ilyen az élet... Nehéz megszokni? ... Azt mondják, majd megszokod. Hiszen sok ezren megszokták már előtted és adja a Mindenható, hogy újabb milliók szokják meg utánnad is. Megszokod, hogy húsz percnél tovább nem ülhetsz a fürdőkádban, hogy nem kanalazhatod a kávét, hogy munka közben nem dohányozhatsz, viszont szemet kell hunynod az utcán cigarettázó nők előtt, hogy nem teszel különbséget fehér, vagy szines ember között és megszokod a “hurry up”-ot is, sőt azt is, hogy itt minden van, de semmi sincs ingyen ... Mert a munka mellett mást is várnak tőled: azt, hogy hű polgára légy ennek az országnak. Azt, hogy megérkezésed után elmond a Tedeumot lakóhelyed templomában, hogy soha ne feledd, hogy Európából jöttél és dolgozz az uj hazádért fizikai, erkölcsi és szellemi téren egyaránt. Tanulj meg legalább angolul e kétnyelvű országban, váll jón véreddé a hurry up és készülj el rá, hogy az emberek azért itt is gyarlók, akárcsak Európában ... Hogy vannak szerencsétlen, elvakitott lelkek, melyeknek gondozása a te feladatod is. Mert a szabadság klasszikus hazája ez az ország és most ugyanaz a rém fenyegeti, mely a te régi hazádat már széjjeltiporta, s amelynek elvakitott ügynökei itt élnek körülötted. Súlyos feladatok ezek, de bele kell nyugodnunk, hogy megmásithatatlanul — ilyen az élet. Öreg harcos. LEVÉL MAGYARORSZÁGBÓL. Megöl az unalom. Egész életemben keményen dolgoztam s egyszerre henyélővé sülyesztettek, mert nem tetszett nekik a származásom. Ősnemes és értelmiségi. Egyik is elég a kettő közül, hogy kenyértelenségbe lökjék az embert. Kis budai villámat, ahol azelőtt laktam, bérbeadtam s magam a nővérem cselédszobájába költöztem. Amit a bérlők fizetnek, abból szűkösen megélek s igy áll elő az a torz helyzet, hogy a kapitalista világban dolgozó voltam, a bolseviki világban tőkéjéből élő burzsuj. (Nem ez az egyetlen vicc, amit produkálnak!) Hát szóval unatkozom. Mit tesz ilyenkor a bitang értelmiségi? Olvas. Persze, könyvért nem a kereskedésbe megy. Először: mert nincs rá pénze. — Nem. Ezért utólszor. Először: mert az nem olvasnivaló, amit ott árulnak. Propaganda. Az unalomig, a hányingerig, a dühöngő őrültségig. Könyvtárba is hiába megy. Mindent kidobáltak már onnan is, népmeséktől az irodalom nagyjain keresztül Upton Sinclairig, sőt Ignazio Siloneig. (Nála is szerepel egy szimpatikus pap.) Mit tesz tehát az unatkozó, bitang értelmiségi? Újra olvassa a saját régi könyveit (kissé azért is, hogy emlékezetébe vésse őket, milőtt a magánkézben levő könyvekre is kijön a megsemmisítő rendelet!) Cserélgeti könyveit ismerőseivel. írhatják azalatt a legszebbeket odakünn az élő világban — a mi börtönünkbe nem jut el több sugár. Olvasom hát Pearl Buck kínai könyveit. S egyszerre — amit eddig soha — propagandához szokott szemem észreveszi, hogy ez is propaganda. Propaganda a henyélő népnyuzó gazdagok ellen is igaz, de sokkal inkább Amerika békés gyarmatosító szándékai mellett. A kis Kvei-lan bátyjának házassági történetéből látszik legvilágosabban. A régi, nemzeti hagyományokon nyugvó Kínának meg kell halnia (Kvei-lan édesanyja a szimbóluma) s a modern Kínának egyesülnie kell Amerikával (a bátyja s az amerikai leány), de amerikai élvek szerint, legfeljebb kínai külsőségekkel. (Újszülött gyermekük öltöztetése szimbolizálja). Mai keleteurópai szemmel nézve látja csak az ember, a propaganda mily erős, szinte meztelen. Előszedegetem többi régi kedves könyvemet. Franz Werfel: A Musa Dagh negyven napja. A faji üldözés ellen íródott. S ime: a jobboldali propaganda mégis ebben is benne van: az ellentállók
