Tárogató, 1947-1948 (10. évfolyam, 3-10. szám)
1947-10-01 / 4. szám
TÁROGATÓ 5 parta ki. Nagy nyomorúság az élet. — Az, — bólintott az ember és megállt. Hátranézett az asszonyra. — No, elvigyük a szerencsétlent? Az Alabárd-utca útba esik. — Még megszakadsz, Andrásom. — Én-e? Hát olyan gyászvitéznek nézel? No, üljön fel, öreganyám. — Nehéz a csont, jó ember — rebegte az öregasszony s a szemét elfutotta a könny. De felkapaszkodott valahogy a kocsira a két ember segitségével. S a kocsi újra megdöccent. — Jó ember az ura, kedveském, — mondta az öreg asszony a fiatalnak. — Mint egy falat kenyér, — bólintott a fiatal. Simább útra értek ki. Itt is bokáig ért a lucsok, de a tragacs semmibe se vette, vigan, frissen, gőgösen gurult az ólmos ég alatt. Alig-alig kellett erőt befektetni ehhez a szép és lendületes gördüléshez. — Krisztus segit neki, ezért birja úgy, — törülgette a szemét a vén asszony. És szinte látta is lelki szemével ott lépegetni Krisztust a férfi mellett, fehér ruhában volt, alakját glória vette körül s nem lépett bele a sárba, csak fölötte járt, mint hajdan a hullámok fölött. — Az lehet — bólintott a fiatal csendesen. — Az nagyon lehet. Biztosan Ő segit neki. A felhőkön átsütött a nap. S a szegény, szikkadtinu embertündöklő fényességben húzta a megrakott alkotmányt. Ölbey Irén. (Budapest) A diszmagyar Levél a szerkesztőhöz Kedves szerkesztő ur, A Tárogató egy rokonszenves cikkecskéje azon tűnődik, hogy az emberek szeretnek megkülömböztető, díszesnél díszesebb egyenruhába bújni. Mert, azt mondja a cikk Írója: ime a szabad Amerikában a szabadkőmivesek és a veteránok mi furcsa “megkülömböztető öltözködéseket imádnak” és a nem-szabad Oroszországban — teszi hozzá — “nem vallott-e csődöt a túlságosan leegyszerűsített és uniformizált munkásöltöny, mikor ők maguk is speciális tanulmányokat végeznek a régi, 18. századbeli, cári uniformisok felélesztésére?” Vitába kell szállanom úgy ezekkel az állításokkal mintpedig a hozzájuk fűzött következő eredménnyel is: “És ha a diszöltönyöket mindenütt igy kedvelik, miért ne ragaszkodhatnánk mi is a régi diszmagyarhoz? Hogy rossz emlékei vannak, az nem lehet komoly kifogás. Tegyünk beléjük uj embereket s írjuk elő kötelező viseletül a nagy szakszervezetek vezetői, a kormány tagjai, az irodalom és művészet kiválóságai számára” ... Amerikában csakugyan van nehány százezer ember (de vájjon miből nincs itt nehány százezer!?) szabadkömives és veterán, akik néha ünnepélyes alkal ómmal egyesületi jelvényt, formasapkát stb viselnek. Nem lehet azonban azt mondani, hogy az effajta egyenruhaviselés még csak a viselésre jogosultak körében is általános volna. És az amerikai nép józanságáról, nagyjából és egészéből egészséges demokráciájáról tanúskodik, hogy a nem-egyenruhás túlnyomó többség az ilyes egyenruha hordást mindig elnéző mosolygással szemléli. Sőt maguk az egyenruhásak sem veszik tulkomolyan ezt a farsangolásukat. A főegyenruha viselő: hadsereg pedig nem hogy sose tüntetett ebben az országban ezzel az előjogával, hanem a tisztek és altisztek szolgálaton kívül mindig polgári ruhában járnak; a közkatonák is, hacsak tehetik. A valóság az, hogy az egyenruhás ember az amerikai uccaképben rendesen a legnagyobb ritkaság. Ami Oroszországot illeti, nem tudom ellenőrizni, hogy “a régi 18. századbeli cári uniformisok felélesztése,” amelyről a cikk szól, mennyire haladt és milyen lesz a hordereje. Hiszen — valljuk be — Oroszországról keveset tudunk. De tegyük föl, hogy Oroszországban divattá, kötelezővé is válnék valami egyenruha. Kell-e ebben a többi világnak követnie Oroszországot? Nem helyesebb-e megmaradni ammellett a helyesebbnek felismert irányzat mellett, hogy a polgári egyenlőségnek nem erőltetendő, de természetes követelménye, hogy senki se akarjon felületes külsőségekkel kiemelkedni a polgárok egyenjogú és egyenkötesességü tömegéből.
