Tárogató, 1946-1947 (9. évfolyam, 7-10. szám)
1947-04-01 / 10. szám
TÁROGATÓ 5 Bármit mond a szemtelen hízelgés, Nincsen többé szeretett király! És pár hónappal később már igy ir: Lamberg szivében kés, Latour nyakán Kötél s utánuk több is jön talán. Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! Ez mind igen jó, mind valóban szép, De még ezzel nem tettetek sokat Akasszátok fel a királyokat! De az emberek éljenzik a királyt és kárhoztatják a költőt, az “értélén és hütelen betyár dalnokot.” Teljesen magára marad, társai hivatalokat vállalnak az egy Vasváry kivételével, aki szabad csapatot szervezni Erdélybe megy, ahol az oláhok megölik. Közben a Kamarilla már készíti a tervet a nemzetiségek föllázitására és Jellasich megindul Pest elten. A kormány még mindig az udvarnál keres védelmet és a veszélyt csak a költő látja. Tudja és hirdeti, hogy az eszmék szabad megnyilatkozását, a szabadság legfőbb kellékét, csak forradalom valósíthatja meg. Lelkesedése és politikai optimizmusa egy percre sem hagyja el. Nagy idők. Beteljesült az írás Jóslata: egy nyáj, egy akol, Egy vallás van a földön: Szabadság! Aki mást vall, rettentően lakói. Dühös azokra, akik csillapítani, békiteni akarnak s halogatásukkal a kedvező időt elmulasztják. És a kedvező elszaladt. Mire Kossuth is rájött, hogy a haza veszélyben van és mi a tenni való, az ország perifériái már lángokban álltak. Ha nem akad egy zseniális hadvezér Görgey személyében, a megkezdett szabadságharc már csirájában elvetél. Két generációval későbben a magyarság másik nagy géniusza, Ady Endre, siratja az ő korának is elvesztegettet idejét: “Egy két szegény íródeák Sose állított meg még Sorsot És népeket veszejtő, titkos Törvényes, nagy tragédiát. Itt voltunk: Voltak vészjelek, Sopánkodtunk, sirtunk, dühöngtünk.” A 48-as forradalom nem oldotta meg az égető kérdéseket, holott megoldhatta volna. Az ország ötven évval maradt el a fejlődés utján és most adódott a történelmi helyzet átugorni ezt a félszázadot. De sem jogokat, sem földet nem adtak a népnek és csak lehetetlen váltságdíj fejében szabadították föl a jobbágyokat bilincseitől, sem a nemzetiségeket nem egyenjogositották. Ha Kossuth, hatalmas képességeivel, nem akar először királyhü és mindenekfölött saját osztályának, a köznemességnek bajvívója maradni, az ellenforradalom nem győzhetett volna. De Petőfit Kossuth is lekicsinyelte, a Nemzetgyűlésbe sem juthatott be és az egyetlen népképviselőt, Táncsicsot is csak kigunyolták és elgáncsolták. Hogy birtokaikat és kiváltságaikat megmentsék, a magyar urak 48-óta is addig-addig tartották vissza a rohanó Idők fejlődését, amig katasztrófáról katasztrófára vitték a nemzetet, amely elvérzett, megcsonkult és végre az ezer éves ország romhalmazzá és temetővé változott. Petőfit gúnyolják ellenfelei, de barátai is célozgatnak rá, hogy mi is van az ő hires kardjával. Valósággal rákényszerítik, hogy ő is a hadseregbe álljon, ő megy, bár tudja, hogy tollával jobban szolgálná hazáját. 49 Jan. 13-án ezt Írja Kossuthnak: “A magyar köznép között az én dalam voltak a szabadság első leckéi, megjelenésem előtt hírét sem hallották ennek az eszmének, amelyért most harcol és ezért nem volt egyéb jutalmam, mint a folytonos megaláztatások”. Kérte Bem táborához való áthelyezését. Bem a szabadságharcok iskolájában nőtt fel, aki mint politikus talán ép oly rajongó és ábrándos volt mint Petőfi, akit méltányolt és fiaként szeretett. Segédtisztjévé nevezte ki és állandóan óvta a csaták hevében. Ám a végzet beteljesedett. Julius 31- kén, a fehéregyházai csatában egy orosz lándzsa oltotta ki drága életét, Kora legnagyobb géniusz ának. A hog^ ő kívánta, ott esett el a harc mezején, ott folyt ki a vér ifjú szivéből a szabadságért, az ő szent világszabadságáért oly hiába vívott magyar szabadságharcban. Szabadság eszméje, te legkülömbb emberi ideál, mennyi szent vértanút kívánsz még, hogy végre győzz a szolgatelkek táborán. Hiába tett az emberi szellem úrrá a Természet fölött és immár a kozmikus erők birtokában is oly hiába vár az Emberiség boldogulásához és boldogságához vezető utakra. Másfél szá-
