Tárogató, 1942-1943 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1942-11-01 / 5. szám
2 TÁROGATÓ fennsőbbség vagy fennsőbbrendünép vagy ember ostoba és félrevezető áljogán vagy fattyú okoskodásával, hanem egyesegyedül a szentistváni gondolat megvalósításának az akarásával. És ha ez a közös akarat valahogy egybe is terel bennünket magyarokat, szlovákokat, ruténeket és egyebeket, még egy csomó szentistváni lényeget kell a saját tűzhelyünk körül is életbe léptetni. Mert a magyar tűzhelyt olyanok állják körül, akik közül némelyeknek - a nagy többségnek-alig van betevő falatja, mig mások duskálkodnak s a szegény emberről még az ingét is lehúzzák. Ezt mi nem tűrhetjük, akik a szentistváni gondolatot akarjuk. Nekünk a szentistváni gondolat kötelességet jelent: az egyenlőten jogi és gazdasági helyzet egyenlővé tételét, a vallás alapján való megkülönböztetés kiküszöbölését, jelenti minden embernek egyenlő jogát a kulturális élet magáévá tételére és masoknak való átadására; jelenti a születési és egyéb privilégiumok megszüntetését és mindenekfelett azt a súlyos kötelezettséget, hogy mindezeknek a kötelezettségeknek érvényt is szerzünk tekintet nélkül arra, hogy a pénz, cim, zsinóros ruha csatlósai mit üvöltenek ránk és hogyan agyarkodnak ellenünk. Igen, mi mindezt vállaljuk, mert hűek vagyunk a szentistváni gondolathoz, a történelmi Magyarországhoz, úgy ahogy mindehhez hűnek kell lenni. Azaz hűek vagyunk ahhoz, amit a szentistváni gondolatnak jelentenie kell s nem ahhoz, amit ebből a magasztos és súlyos erkölcsi feladatot jelentő gondolatból a maguk érdekeit szolgáló rablóvezérek és kulturbanditák csináltak, mikor a nevét ugyan megtartották, de saját elképzelésű és saját zsebüket szolgáló tartalommal töltötték meg. fenét se törődve azzal, hogy milliók és milliók, a gondjaikra bízott milliók, nyomorognak, káromkodnak és keservükben átkozódnak. Ennek többé nem szabad igy maradnia. Elég volt a “keresztény kurzusokból”, nekünk kereszténység kell. Elég volt a népámitásból: a nép a maga ura akar lenni. Elég volt a jogok ígérgetéséből és a nyomornak morzsákkal való enyhitéséből: a jog a népé és a nép élni is fog ezzel a jogával s nem kell majd többé koldulnia, mert nem lesz, aki nyomorba döntse. A nép, minden nép, a magyar nép is, élni akar, békében és barátságban a többi néppel és elsősorban a szomszédjaival, és maga akarja intézni a sorsát a szentistváni gondolat értelmében és felhasználásával. A szentistváni gondolkozásnak ebbe az igazságszerü felfogásába most kell beleilleszkednünk, mert most van az ideje annak, hogy a jószándékunkat és egy dunai federáció akarását megmutassuk. Legyen ebben az uj, jószándéku elgondolásban benne a mi magunk jószándéku akarata a megvalósítás előtt, mert különben nálunk nélkül is megvalósítják és ránk kényszerítik azt, amit nálunk nélkül csináltak. Minden elszigetelődés és az uj népi életformától való huzódozás megboszulhatja magát. Akik az uj épület emelésén nem működnek közre, azoknak szükebb és kényelmetlenebb szoba jut, mint a dolgozóknak. Álljunk bele tehát szivvel-lélekkel a Dunai nagy állami összefogás tervezetének e megvalósításába. Ne féljünk semmitől és ne aggódjunk semmiért. Ami igazán nagy és igazán magyar a népi életünkben, azt nem veszthetjük el. Nem veszthetjük el a nyelvünket, a kultúránkat, a szabadságunkat és a szabadságunk mindenkori érvényesítését. De igenis el kell vesztenük azt, amit nem érdemes amugyse megtartani, mert sohase vált a becsületünkre: a széthúzást egymás közt, a .gyengébbek és védtelenebbek elnyomását, a hamis alapon való előnyök szerzését. A jövő, a magunk jövője, a szomszédaink jövője, a Dunamelléki államok békéje attól függ, hogy most, ebben a pillanatban, hajlandók vagyunk-e a keresztény hagyomány alapján kooperálni azokkal, akik ugyanezt a békés jövőt akarják maradandóvá tenni. A hagyomány tisztelete él bennünk, és épen azért élünk a jövőnek, mert a jövőnek mi leszünk a múltja. De az ellentábornak csak jelene van:se múltja nincs, se jövője nem lesz. Rajtunk múlik, hogy még jelene se legyen. Torontóban, 1942. szeptember végén. —Czakó Ambró. A szépség. A szép lelőhelye a természet, de hazája az ember lelke, amely érez és él. Benne van a szülőháza, benne születik, ringatják és fehér emlők táplálják, amelyeknek piros bimbói vannak. Itt, ahol az elmúlt és a még csak jövendő, az elmúló' és az örökkévaló legbensőbb egymásbafogódásban érintkezik, nő fel az első életévek félálmában, és egy nap, mikor a szemünket felnyitjuk, fellép a szempillák alatt egy Ígéret formájában, amely teljesedni akar, eloszlik a világban, és mostantól kezdve a másra nem fordított pillanatainkban mindenütt ott találjuk, ahová csak fordulunk — ott találjuk egy rend formájában, amely az eseményekhez, lényegekhez és magukhoz a dolgokhoz tapad, mindegyikben a maga módján, és hozzátapad a módhoz, ahogy a dolgok a térben eloszlanak