Tárogató, 1942-1943 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1942-11-01 / 5. szám
TÁROGATÓ 3 vagy az események az időben egymást követik. Kezdetben a szem az, amely a szépséget felfedezteti velünk. A szem ébred fel először és már a nagyon korai években. Gyerekkorunkban látunk valami fényeset, talán egy leszakadt gombot, á—t kiáltunk, kinyújtjuk a kezünket és birni akarjuk. Mert a rajtalevő fényesség az, ami a hasonló formájú tárgyaknál fennsőbbrendüvé teszi és ezáltal kiemeli közülük. Ugyanazt a fajtájú szépséget találjuk a színes szalagban, amely a vörössége miatt sokkal jobban lelkesít bennünket, mint a közönséges zsinór, felfedezzük egy vidáman ugró labdában, ruhánk egyik tartozékában, és abban a mértékben, ahogy öregszünk, mindig mint ugyanazt találjuk meg az állatokban és növényekben, a tájkép formáiban, a pillangók táncában és a felhők repülésében. Újra találjuk abban, ahogy a világos és sötét, a szilárd és gyengéd a saját testünkön vagy egy másik ember alakján, akivel találkoztunk, egymással össze van kötve, megtaláljuk egy mosolyban vagy szemcsillogásban, egy idegen teremtmény kellemszerü vagy büszke magatartásában, a csillagos ég éjjeli ragyogásában és megszámlálhatatlan alakokban, amelyeket emberek csináltak, vagy állatok és növények, a dühöngő szél vagy a kivájó eső létesítettek. Az, ami rajtuk szépségként ragadtat el bennünket, mindig határozott valami, ami őket rangban a közönséges tárgyak és emberi alakítások fölé emeli. Megnemesiti, fontosabbakká, hiány—és foltnélküliekké, beszédesebbekké teszi őket. Szentté avatja őket, felébreszti a csudálkozásunkat és szerénységünket, közelebb hozza őket a szivünkhöz és értékesebbekké teszi az ugyanolyan fajtájú tárgyaknál és lényeknél, amelyeknek ugyan ugyanaz az anyagértékük és haszonértékük van, de abban különböznek, hogy anyagértékük és haszonértékük és egyéb tulajdonságaik nem ilyen beszédes módon működnek össze az egésznek az alakitásában. Életkori értelemben némileg később a szépség azoknak a benyomásoknak is mértéke lesz, amelyeket hallásunkkal, tapintó ujjhegyeinkkel és egyéb érzékeinkkel gyűjtünk. Fölfedezzük, hogy némelyik embernek jólhangzó, talán épen megigéző hangja van, mig a másiknak tompa ; fölfedezzük a zugó és dübörgő, a meleg, a kerek, a selyemszerü, édes, szilárd, hideg és puha szépséget, a határozottságnak és megbizhatóságnak, gondosságnak, hűségnek, érintetlenségnek és erőnek a szépségét, sőt fokozatosan megbarátkozunk az elnyomottnak és jelentéktelennek, a bukásnak és hervadásnak, romoknak és halálnak a szépségével. Különös ez a kiterjesztés. De igy van ez azoknál az embereknél, akik nem csupán az Úristen üzleti kiadásai közé tartoznak, és lehetséges is, mert már előbb is izzott bennünk. Most visszatalál hozzánk minden utón, amelyek összekötnek bennünket a világ okmányszerü gazdagságával, — és még az anyagtalanra is kisugárzik, hogy közölje magát velünk és megigézzen bennünket. Beszélünk szép gondolatokról, szép érzésekről és szép tettekről, a jellem szépségéről vagy röviden szép lelkekről, s ha emberformálta alakkal, festménnyel vagy zenével vagy költeménnyel találkozunk és szépnek nevezhetjük, boldogabbak vagyunk, mintha csak az anyagukkal szolgálnak nekünk, amelyet közvetítenek. Mert ami megreked az anyagban, az magával hordja a korlátozottságát és földhözköttségét, mint a rabszolga a láncait. Az egyszerűen szép azonban a saját magasságán ugrik túl, és ez az ugrás bennünket is magával ránt. Ebben a felfelérándittatásban van a tisztitó ereje, ajándékértéke, kegyelme, és még ott is áldásthozón érezzük ezt az erőt, ahol az a határozottság, amely a széppel mindig együttjár, mint a határozatlanság szépsége jelentkezik. (Adolf Koelsch: In jedem Jahr.) “Mama”, mondja a kis Peti lelkesedve, “levélhordót játszottunk, milyen nagyszerű is volt! Minden utcában leadtunk egy levelet”. “Szép, de honnan vettétek a leveleket?” “Ó, azokat a te íróasztalodban találtuk. Mind össze volt kötve egy rózsaszín szalaggal.” * * * A szerelem olyan, mint a tűz. Nem tud állandó mozgás nélkül lenni. Amint megszűnik reménykedni vagy félni, megszűnik lenni. — La Rochefoucauld. * * * Szeretnék egy józan, tisztaéletü, mértékletes és igaz embert találni, aki azt mondaná, hogy nincs Isten. Az ilyen legalább crdektelenid szólna. De ilyen embert nem tudok találni. —La Bruyére. 1688. * * * A hazugság sohase ér meg öregkort. —Sophocles (V. század K.e.) * * * A jármer-lakosság-mondja Cato- létesíti a legderekabb embereket, a legbátrabb katonákat és olyan polgárokat, akik legkevésbé adják oda magukat gonosz terveknek. — Plinius, az öregebb, élt 23—79.
