Tárogató, 1942-1943 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1942-09-01 / 3. szám
TÁROGATÓ 11 vagy csak az u.n. proletárok s a többi a proletároknak kell, hogy alárendelje magát. Az Isten a nép alatt minden embert ért, mert minden ember a felebarátunk s őt úgy kell szeretnünk, mint minmagunkat. Más szóval: az Isten dicsőségét csak úgy mozdíthatjuk elő, ha Istennek engedelmeskedve nem vásároljuk meg a saját boldogságunkat mások boldogtalanságának az árán. Nekem úgy kell boldognak lenni tudnom, hogy azért más ne szenvedjen. Ha máskép van, sz Isten ellen hadakozom. Vannak, akik nem akarnak az Isten ellen hadakozni; dehogy is akarnak; jámbor emberek ők, templomba járnak, bőjtölnek és az egyházuknak bőségesen adóznak, csak épen hogy a másét veszik el, vagy a legjobb esetben közömbösek mások szenvedése iránt. Olyanok, mint a pátriárka, aki az Isten dicsőségét úgy akarja, hogy az eretnekeket ugyan megégetteti, de a keresztény ügy fáradt harcosainak nem ér rá szállást biztosítani. Ez a tipus váltotta ki a papság gyűlöletét s hamis általánosítással a vallás gyűlöletét vagy legalább is bizalmatlanságot úgy a vallás, mint a papság iránt azok körében, akiknek főgondja “a nép üdve”, a szociális reform. A viselkedésükért a felelősség nem kizárólag őket terheli. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik úgy Istennek, mint a népnek ellenségei; ezek azok, akiknek Krisztus Urunk szavai szerint a Mammon az Istenük. Lehet, hogy a vallás ellen nyíltan nem hadakoznak; nem hadakoznak ellene, mert egyáltalán nem vesznek tudomást róla; közömbösek vele szemben; esetleg külsőleg vallásosak is, mert az üzlet megkívánja, hogy templomi összeköttetésük legyen s igy még adakoznak is templomi célokra, amint fizetnek az üzletük reklámozásáért; mindez lehetséges, de hogy a keresztény vallásnak nyoma sincs bennük, mutatja a nép java ellen való hadakozásuk. Ők csak a maguk javát akarják, de azt minden fajta eszközzel s a nép csak arra való, hogy az ő rabszolgái legyenek. A keresztény álláspxmt az, hogy mindig Istent tartva szem előtt s mindig neki akarva engedelmeskedni, úgy élünk, hogy az életünkkel hasznot iparkodunk jelenteni embertársainknak, azoknak, akik valamiképen a környezetünkbe kerülnek, de azoknak is, akiket sohasem láttunk. Valami önzés mindig lesz bennünk, mert a gyarló embernek valami siker, valami elismerés kell, hogy tovább tudjon fáradni és küzdeni s valami korlátozottság fog megnyilvánulni az “embertársaink” fogalmában, mert az embertársaink alatt nagyon is hajlandók leszünk a hozzánktartozókat vagy a mi saját népünket érteni, de ez nem baj. Ebből ki lehet fejlődni, hacsak a főszempontot, “Isten dicsőségét és a nép üdvét” mindig egyidejűleg összekapcsolódva fogva fel, nem tévesztjük szem elől. — Ebben a színben ítélet hangzik el a szerzetesek felett, akiket Ádám “mezítlábas, ronda csőcseléknek” nevez, akiknek-ugy látszik-egyéb hivatásuk nincs, mint eretnekeket üldözni s megégetni. Tény, hogy a történelem folyamán ezt is tették. De hogy a szerzetesek voltak Európa tanítói évszázadokon keresztül s jórészt ők képviselték a világi papsággal együtt a kultúrát, azt nem lehet letagadni. Minden intézményben hiba van; csuda volna, ha nem volna. De ha az intézmény célkitűzése helyes, pusztán a hibái szerint megítélni:nagy igazságtalanság. A szerzetesség adott nagy embereket: nagy vallási hősöket, nagy misszionáriusokat, nagy tudósokat, nagy művészeket, nagy államférfiakat s egyéb nagyságokat. Szerzetesek tettek a pwgány magyarok gyülekezetéből egy keresztény Magyarországot, amely már ezer éve fennáll s a szerzetesség adta magát Luthert is, akinek az élete és működése a szerzetesség nélkül érthetetlen s akiben az, ami jó és maradandó, az az őszinte, mély hit az Istenben, a hozzávaló törhetetlen ragaszkodás, a benne való bizalom, ami a szerzeteseket is éltette s arra ■■■
