Tárogató, 1941-1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1941-11-01 / 5. szám
TÁROGATÓ 11 “Mit gyöngéül látál az égi karban, Az önkörében végtelen, erős.” Ebben a mondásban két igazság is rejlik: az egyik az, hogy csak egyetlen igazi erő van s az az Isten ereje s minden u.n. erős lény az Istenhez viszonyítva csak gyengeség; a másik pedig az, hogy erősekké, persze csak viszonylagosan, de mégis csak erősekké válhatunk, ha megmaradunk önkörünkben, abban, amit hivatásunk, tudásunk, tehetségünk, testi és lelki rátermettségünk jelöl ki a számunkra; abban, amibe beledolgoztuk magunkat. Az első igazság nagy vigasztalás a szegény és szerény ember számára. Mert a szegényeket nyomják a gazdagok, akik erősek a pénzük révén vagy legalább is azt hiszik, hogy erősek-mig egy nap elvesztik a pénzüket s mivel minden életük, minden örömük és boldogságuk a pénzükben volt: elvesztenek mindent. A szegény ember nem spekulálhat, mert nincs mivel s igy nem is veszthet el semmit; de a gazdag spekulál, mert a pénze sohasem elég, s a spekulációja — a körülmények folytán — a tönk szélére juttatja. “A körülmények folytán” —• amely körülmények eszébe juttathatják, hogy ven egy magasabb hatalom, amely nem törődik a pénzes ember pénzsugallta érdekeivel. A spekuláció, a gamblirozás, “önkoréból” emeli ki a pénz szolgáját, s igen sokszor ráeszmélteti a kicsiségére és erőtlenségére. — Vannak emberek, akik minden hatalmat magukhoz ragadnak, vagy azt hiszik, hogy magukhoz ragadtak s senkisem állhat ellen nekik, de mikor a hatalmuk csúcspontján látszanak lenni s azt hiszik, hogy minden emberből rabszolgát tudtak csinálni, lesújt rájuk egy magasabb hatalom s úgy megalázza őket, hogy csuda, hogy a megalázást egyáltalán bírják. Napoleon is a világ urának hitte magat, de fogolyként halt meg száműzetésben. Az erős az Istennel szemben gyenge, de a gyenge is erős, ha önkörében marad. Ehhez persze az kell, hogy az embernek egyáltalán legyen önköre, hogy legyen olyan hatásköre, amely csakugyan az övé. Itt emlithetjük meg a szakszerűség fogalmát, mint fontos életcélt és szükségességet, ha valamire akarjuk vinni az életben. A magyarban van egy jó közmondás, amely idevág: “Suszter maradj meg a kaptafádnál.” Hacsak megmaradna, nem kellene a pénzünket azért a gyalázatos holmiért kiadnunk, amit cipő gyanánt sóznak a nyakunkba. De a baj az, hogy a cipőt nem suszter^, csinálja, hanem talán állástalan muzsikus (legalább is itt Kanadában), mert a suszter elment biztosítási ügynöknek, a biztosítási ügynök papnak, a pap tőzsdebizományosnak, a tőzsdebizományos újságszerkesztőnek, az újságszerkesztő meg repülő pilóta lett. Ez mind lehetséges s minderre van példa, nem is egy. Eredmény: se az egyik nem jó, se a másik. Talán azért, mert nem is akart egyikőjük sem jó lenni, hanem csak pénzt keresni. Ellenben a családanya, aki megmarad a konyhája mellett s a gyermekek nevelésére áldozza az életét s nem akarja a szakszervezeti mozgalmat megreformálni vagy megváltoztatni a Társaság véleményét a divatról, szinházról, irodalomról és politikáról, az ilyen asszony, aki önkörében marad és ott megállja a helyét, az az életével csak áldást terjeszt s a tevékenysége erőforrása egy csomó más ember életének. Valljuk csak be: azért váltunk emberekké, a jóságban bizó és a jóság érvényesüléséért élő emberekké, szóval “jobbfajta” emberekké, mert az édesanyánk törődött velünk, ránk áldozta az idejét, ahelyett, hogy a világpolitika folyását akarta volna más mederbe terelni. Nem mondom én azt, hogy nincsenek olyan aszszonyok, akik a közéletben fontos szerepet kitünően töltenek be, de kétlem, hogy a családi életük olyan áldásos, amilyen lehetett volna, ha egészen annak éltek volna. Azt se mondom, amit Luther mondott, hogy a paraszt maradjon meg csak parasztnak, azaz mindenki maradjon meg abban a hivatásában, amelybe
