Tárogató, 1940-1941 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1940-11-01 / 5. szám
TÁROGATÓ 11 S ez a rejtélyes biró a rokonszenv, Mely istenit, vagy gunyjával megöl. ÁDÁM. Mért is tűnt csak szemembe mind e bűn! E kisszerű harc büszke tudományban, E gyilkos méreg mesterül kivonva A legfényesb, legüditőbb virágból! E szép virágot egykor ismerém, Üldött hitünknek zsendülő korában: Ki az a bűnös, aki tönkre tette? LUCIFER. A bűnös önmaga a győzelem, Mely szerte szór, száz érdeket növel. A vész, mely összehoz, mártírt teremt, Erőt ád: ott van az eretnekekkel. ÁDÁM. Valóban, elhajitnám kardomat, És visszamennék éjszaki honomba, Hol még az ős erdők árnyékiban A férfibecs, a tiszta egyszerűség Dacol e sima kornak mérgivel, Ha titkos szó nem súgná szüntelen, Hogy e kort nékem kell újjá teremtni. LUCIFER. Hiú törekvés! Mert egyént sosem Hozandsz érvényre a kor ellenében: A kor folyam, mely visz, vagy elmerit, Úszója, nem vezére, az egyén. Kiket nagyoknak mond a krónika, Mind az, ki hat, megérté századát, De nem szülé az uj fogalmakat. Nem a kakas szavára kezd viradni, De a kakas kiált, merthogy virad. Amott azok, kik békóban sietnek Mártírhalálra, gúnytól környezetten, Látnak csak egy embernyomot előre, Köztük dereng fel az uj gondolat; S azért meghalnak, mit utódaik Az utca-léggel gondtalan szivandnak. — De hagyjuk ezt, nézz kissé táborodba, Mit járnak ott azon piszkos barátok, Mi vásárt ütnek, mit szónoklanak, Őrült taglejtés vad kíséretében? Hallgassuk őket! EGY BARÁT (a tolakodó keresztesek közt). Bajnokok, vegyétek! ■ Vegyétek a vezeklésnek tanát Kalauzul minden kétségetekben, Ez megtanit: a gyilkos, a parázna, A templomrabló, a hamis tanú Hány évig fog szenvedni a pokolban. És megtanit, egy évi büntetést Hogy a gazdag megválthat húsz s nehány, Mig a szegény három solidival. S ki már fizetni épen képtelen, Nehány ezer korbácsütéssel is. Vegyétek e becses könyvet, vegyétek! A KERESTESEK. Ide vele. Nekünk is, szent atyám! ÁDÁM. Hah, rossz árus és még rosszabb vevők. Vonj kardot és verd szét e ronda vásárt! LUCIFER (zavartan). Bocsáss meg, e barát rég cimborám. S nem is utálom én az ily világot; Az Ur dicse ha szinte felkapott is, Felkaptam én is egyúttal vele. Csak te maradtál egy kissé alant. (Éva mint Isaura s Helene, annak komornája, sikoltva rohannak Ádámhoz, néhány keresztestől üldözve, kik azonban izibe elosonnak.) ÉVA (összerogyva). Ments meg te, bajnok! — ÁDÁM (jelkarolva). Eszmélj, oh nemes hölgy, Itt biztosan vagy. Vesd fel szép szemed. Minő igéző! — Vajh mi érheté? HELENE. Élvezni voltunk a természetet Kertünk árnyékos sűrűségi közt, Gondatlan ülve az üde gyepen, A csattogányt hallgattuk és kisértük; Midőn csillogni látunk két szemet Vad szenvedéllyel a bokor megöl. Ijedve kezdünk futni, mig utánunk Lihegve és döbörgve négy keresztes Majd-majd beért, midőn hozzád jutánk. ÁDÁM. Nem is tudom, kivánjam-|, hogy ébredj; Hát hogyha elhagysz, álomkép gyanánt? Hogy is lehet test igy átszellemülve, Ilyen nemes és ily imádatos? — LUCIFER. Átszellemült test! — Oh, a sors valóban Nem büntethetné jobban a szerelmest Őrültségéért, mint beteljesítvén Mindazt, amit csak kedvesére halmoz. ÁDÁM. Úgy rémlik, egykor már ismertelek, Hogy együtt álltunk Isten zsámolyánál. LUCIFER. Mindenre kérlek, azt sose feledd: Szerelmed a milyen mulattató Kettesben, oly izetlen harmadiknak. ÁDÁM. Felnéz... mosolyg, oh hála néked ég! ÉVA. Lovag, megmentéi, hogy köszönjem azt meg? ÁDÁM. Nem gazdag dij-e a szó ajkadon? LUCIFER (Helenéhez). Elég sovány dij s ilyet sem nyerek? HELENE. S mi hálával tartoznám én, neked? LUCIFER. Hát azt hiszed, hogy a nemes lovag Megmente téged is? Minő hiúság! Ha a lovag megmenti a kisasszonyt, Komornáját a fegyvernök bizonnyal. HELENE. S mit nyertem volna? Vagy hálás leszek És ott vagyok, mintha elér a vész: Vagy háladatlan, igy is kárhozott. Pedig nem volt rut a négy üldöző.
