Tárogató, 1940-1941 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1940-11-01 / 5. szám
12 TÁROGATÓ ÁDÁM. Oh hölgy, hová vezesselek? parancsolj. ÉVA. Előttünk áll a zárda ajtaja. ÁDÁM. A zárda, mondod? Oh, de ajtaja Nem zárja tőlem a reményt el, ugy-e? Adj nékem egy jelt, tűznöm e kereszthez. Hogy mig amaz tisztemben küzdni hiv Legszebb álmomnak hozza vissza képét S ne unjak várni hosszú éveken, Melyek végéről pályabérem int. ÉVA. lm e szalag. ÁDÁM. Ez éjsötét szalag? Oh hölgy! reményt, reményt, ne bánatot. ' ÉVA. Enyém ez a jel, mást nem adhatok. A zárdafal közt nem tenyész remény. ÁDÁM. De szerelem sem. És ahol te vagy, Hogyan ne volna szerelem, leány! Mezed mutatja, nem vagy még apáca, ÉVA. Ne is gyötörj tovább kérdéseiddel, Pedig gyötörsz, ha búdat nőni látom. LUCIFER. És el fog zárni e fal téged is? HELENE. El ám, de kulcsa nincs tengerbe vetve. LUCIFER. Nagy kár! Beh szép elégiát faragnék E bus esetről. HELENE. Csalfa, menj előlem! LUCIFER. S miért? Hát nem nagy eszme az, midőn Tengerfenékre szállók kulcsodért? HELENE. Ah, ezt nem is kívánom. LUCIFER. Már megyek. A mélynek szörnye fen reám agyart. HELENE. Jőj vissza, jőj, megöl a félelem! Inkább a kulcs majd ablakomba’ lesz. ÁDÁM. Hadd tudjam hát neved meg legalább. Imámba, tudjam meg, hogy mit csatoljak, Áldást kérvén rád, hogyha végzeted Gyászát megosztni már nem engeded. ÉVA. Nevem Izóra. S a tiéd, lovag? Imádság jobban illet zárdaszüzet. ÁDÁM. Tankréd vagyok. ÉVA. Tankréd, Isten veled! ÁDÁM. Izóra, oh ne hagyj el ily sietve, Megátkozom különben a nevet, Melyet búcsúzva mondottál először! Rövid volt e perc, még álomnak is; Hogy’ folytatom, ha ily rejtély maradsz S nem birom sorsod drága fonalával Kihimzeni? ÉVA. Halljad hát sorsomat. Atyám is a szent sir vitéze volt, Midőn egy éjt meglepte a vad ellen, Üvöltve, tüzzel-vassal, táborát; Menekvéséhez már nem volt remény, És szent fogadást tőn szűz Máriának, Hogy engemet, ki még gyermek valék, Ha visszatérhet, néki felajánl. Ő visszatért, én szent ostyát vevék Ez Ígéretre. ÁDÁM. Oh te szent anya! Te testesített tiszta szeretet, Nem fordulál-e el megbántva ily Szentségtelen Ígérettől, minő Erényeidre nyom bünbélyeget, Átokká téve az égnek malasztját... HELENE. S te nem kivánod tudni sorsomat? LUCIFER. Azt már tudom: szerettél megcsalódtál. Szerettél újra, s akkor már te csaltál. Ismét szerettél, — hősödet meguntad; S üres szived most uj lakóra vár. HELENE. Ez különös! Az ördög van veled tán? De oly szerénynek mégse hittelek, Hogy szivemet üresnek hidd jelenleg. UUCIFER (Ádámhoz). Uram, siess! Te nem birsz elbúcsúzni, S én nem birom gátolni győzedelmem. ÁDÁM. Izóra! Minden szód fulánk szivemben. Egy csókkal mérgét, oh hölgy, édesítsd meg. ÉVA. Lovag, mit kívánsz? — haliád eskümet. ÁDÁM. De az nincs tiltva tán, hogy én szeresselek? ÉVA. Te boldog vagy, de hogy feledlek én? Tankréd, megyek már, vagy kifogy erőm. Isten veled! meglátlak ott az égben, ÁDÁM. Isten veled! E nap emléke vélem. (Éva a zárdába lép.) HELENE (félre). Ah gyáva te! hát mindent én tegyek? (Fent.) Ablakba’ lesz majd, nem tengerben a kulcs. (Évát követi.) ÁDÁM (feleszmélve). Most hát jerünk! LUCIFER. Már késő, vége van! Ládd, ilyen őrült fajzat a tiéd, Majd állati vágyának eszközéül Tekinti a nőt, és durvult kezekkel Letörli a költészet himporát Arcárul, önmagát rabolva meg Szerelme legkecsesb virágitól; Majd istenül oltárra helyezi, És vérzik érte és küzd hasztalan, Mig terméketlen hervad csókja el. Mért nem tekinti és becsüli nőül, Nőhivatása megjelölt körében? (Folytatjuk ) Minden ezer esetre, amelyben megbántuk, hogy beszéltünk, alig esik egy eset, amelyben meg kellene bánmink, hogy hallgattunk.
