Tárogató, 1940-1941 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1940-09-01 / 3. szám
TÁROGATÓ 11 Elporlanak s uj Istent nem találsz, Mely a salakból újra fölemelne. Nézz csak körül, mi pusztít városodban Hatalmasabban, mint a döghalál! Ezren élnék fel a lágy pamlagokról, Hogy Thebaisnak puszta téréit Vad anachorétákkal népesítsék, Ottan keresve tompult érzetöknek, Mi még izgassa, ami még emelje. El fogsz pusztulni, korcsuk nemzedék, E nagy világ most tisztuló színéről! HIPPIA (az asztal előtt összeroskadvaq. Oh jaj nekem, mi szörnyű fájdalom. Hideg veríték, Orcusnak tüze. A dögvész, oh a dögvész, elveszek! Nem gyámolit ki sem közületek, Kik annyi élvet osztátok velem? LUCIFER. Ma néked, holnap nékem, édesem! HIPPIA. Hát öljetek meg, átkom ver különben. PÉTER APOSTOL (hozzálépve). Ne átkozódjál lyányom, sőt bocsáss meg! — Majd gyámolitlak én és a nagy Isten A szent szeretet örök Istene. Emelkedjél fel hozzá, im e vízzel Lelked kitisztul menten a salaktól, S hozzá siet. (Megkereszteli az asztaról vett edényből.) HIPPIA. Atyám — megkönnyülék. (Meghal.) CATULUS (indul). Én meg ma Thebaisba utazom. Elundorodtam a bűnös világtól. CLUVIA. Megállj Catulus, én is elkísérlek. (Kimennek.) ÁDÁM (elgondolkodva, az előtérbe lép, Éva követi.) S te itt vagy, Julia? mondd, mit keressz itt, Hol a halál az örömet kiölte? ÉVA. S nem ott van-é helyem, ahol te vagy? Ah Sergiolus! vajh mi sok nemes Érzést találtál volna e kebelben, Hol csak mulékony kéj után kutattál. ÁDÁM. És önmagámban is. Mi kár, hogy úgy van! Elveszni nyomorultan, kisszerűén, S szenvedni addig. Óh, ha él az Isten, (Letérdel s kezét égnek emeli.) Ha gondja van ránk, és hatalma rajtunk, Uj népet hozzon s eszmét a világra, Amazt, a korcsba jobb vért önteni, Ezt, a nemesbnek hogy köre legyen Magasra törni. Érzem, elkopott mind, Mi a miénk volt — s újat létrehozni Erőnk kevés. Hallgass meg, Istenem! (Az égen glóriában a kereszt feltűnik. hegyek mögül égő városok pírja látszik. A csúcsokról jélvad csapatok szállnak alá. . Távolról áhitatos himnusz haitik.) LUCIFER (magában). E látvány kissé borzogatja hátam, De nem emberrel kell-e küzdennem? Mit én nem bírok, ő teszi helyettem, Hasonló tréfát már gyakorta láttam. A glória ha lassan elveszett, Még megmarad a vérengző kereszt. PÉTER APOSTOL. Az Ur meghallgatott. — Tekints körül, Az elkorcsult föld újra kezd születni. E medvebőrös barbár harcfiak, Kik üszköt vetnek fényes városokra, Kiknek lova múlt századok vetését Tiporja el s istállót elhagyott Templomfalak közt lél, uj vért hozand Az elsilányult, megfogyott erekbe S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek, Mig a bősz tigris keblöket kitépi, Uj eszmét hoznak: a testvériséget, És az egyénnek felszabadulását, Melyek meg fogják rázni a világot. — ÁDÁM. Ah érzem, érzem, mást is kér a lélek, Mint dagadó párnákon renyhe kéjek; A szív vérének lassú elfolyása Olyan kéj, melynek vajh mi lenne mása? PÉTER APOSTOL. Legyen hát célod: Istennek dicsőség, Magadnak munka. Az egyén szabad: Érvényre hozni mind, mi benne van, Csak egy parancs kötvén le: szeretet. ÁDÁM. Fel hát csatázni, felt hát lelkesülni Az uj tanért. Alkotni uj világot, Melynek virága a lovag-erény lesz, Költészete az oltár oldalán A felmagasztalt női ideál. (Péterre támaszkodva, indul.) LUCIFER. Ah, a lehetlen lelkesít fel, Ádám! A férfiúhoz méltó ez s dicső ám. Istennek tetszik, mert az ég felé hajt, S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd. (Utána megy.) HETEDIK SZÍN. (Konstantinápolyban. Piac néhány őgyelgő polgárral. Középen a patriarcha palotája, jobbra apácazárda, balra liget. Ádám, mint Tankréd erődus férfikorban, más lovagokkal, Ázsiából visszatérő keresztes hadak élén, lengő zászlók s dobszó mellett jő, Lucifer, mint fegyvemöke. Estve, később éj.) A ELSŐ POLGÁR. lm itt jön ismét egy barbár
