Tárogató, 1939-1940 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1939-10-01 / 4. szám

'6

TÁROGATÓ

együtt lehetnek, hogy feleleveníthetik a régi emlékeket, hogy egymásra bizhatják azokat az ártatlan titkokat, amiket más embereknek nem tudnának elárulni. Félix az idősebb, de ő a kettő közül a gyermekesebb. Nincs olyan alkalom vagy lehetőség, amely ne ihletné az éle és a poézis között imbolygó szavakra. Egy falevél rajza, valamelyik ház szine, cgy-egy arc, az arrahaladók párbeszéde, a felhők alakulata, egy vásár összevisszasága, az ócska soron kirakott könyvek vagy vasszerszámok, egy ismeretlen és elhagyott templom árnyéka, a fény rögtönzései az épületeken — mindez az ő számára meglepetés, reminiszcenciák ébredése és ürügy a hálás jókedvre.

Ez az ember azonban, aki olyan kevéssel megelégszik, egyetlenegy dologban kielégíthetetlen: a zenében. Nem jár soha színházba, nem jár moziba, Sohasem lépett be egy kávéházba sem, sohasem utazik villamoson, de — ha csak teheti — vásárol egy olcsó jegyet a legközelebbi hangversenyre és ott fenn, a kakasülőn, ismeretlenül, hallgatagon és magánosán úgy érzi lassankint, hogy ő lesz a világ ura és az istenség részese.

A házában az öreg könyvekkel zsúfolt szalonban az ablakkal szemben van egy régi zongora; azok közül a kis félénk zongorák közül való, amelyeknek málló festéke mintha a gyermekek fáradságos leckéiről, a barátok hosszas virrasztásairól, a zenében elmerült lányok kedvességeiről regélne s talán még annak a győzelmes és gyötrelmes szerelemnek az akkordjairól is, amelyeket Beethoven vagy Chopin tudtak fáradt kezeik ütésére az öreg billentyűkből kikényszeríteni.

De Félix egy idő óta nem játszik többet a zongorán. Amióta fia hegedül, az ő kedvenc zenei szerszáma a tiszteletreméltó flóta lett, amelyet a múlt század színházaiban esténként a zenekarban játszott. Ha felesége imára zárkózik be a szobájába, a fia nincs odahaza és a rideg éjszaka elnyugtatta az élők zajait és nyavalygásait, amikor Félix szivét megkísérti egy szokatlan szomorúság, olyankor az állvány tetejéről leemel egy vedlett bőrtokot, amely ifjúságának ezüsttel kivert fekete flótáját rejti magában. Megigazítja a billentyűket s lassú, lassú mozdulattal a szájához illeszti. És játszik magának;