Tárogató, 1939-1940 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1939-09-01 / 3. szám
TÁROGATÓ 11 nak. így azonban azokat is leszerelték s a pap fia “egyhangú lelkesedéssel” lett megtéve követnek. Petőfi egyetlen megmaradt fegyverével, a szóval felelt. Megírta, elég tartózkodó hangon a történteket a Pesti Hírlap-ban. De a győztes nem tudott nyugodni furcsán szerzett babérain. Irgalmatlanul goromba, nyers hangú “Szózatot” intézett Petőfihez, amelyben többek közzött azzal vádolja, hogy az eseményeket a “megtorlott önzés, megsértett hiúság ’s meghiúsult szép reményszülte méltó bosszújából elferdített alakban tünteti fel.” A tisztelt képviselő urnák különben nemcsak az illemről, de a magyar fogalmazásról is egészen egyéni nézetei voltak. Ilyen nyakatekert mondatokba bonyolódik bele: “gúnyos címekkel illeti, mik-hidje el ön! nem azon egyénekre, de az elfogulatlan ítélő előtt ön jellemére vetnek homályt, mert ha a radicál kört naponta látogató olly piszkos kifakadásokat enged meg magának — a művelődés tüzpontjától távol esőtől joggal követelhető, miként önt, nem sokkal kíméletlenebb ’s meggyalázóbb címekkel halmozza.” Hasonló fordulatos szavakkal nevezi el aztán “becsületembe aljasan gázolni törekvő gaELSŐ SZÍN. (A mennyekben. Az Ur dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellet áll. Nagy fényesség.) ANGYALOK KARA. Dicsőség a magasban istenünknek Dicsérje őt a föld és a nagy ég, Ki egy szavával hiva létre mindent S pillantásától függ ismét a vég. Ő az erő, tudás, gyönyör egésze, Részünk csak az árny, melyet ránk vetett, Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy Fényében ily osztályrészt engedett. Megtestesült az örökös nagy eszme, lm a teremtés béfejezve már, S az Ur mindentől, mit lehelni enged, Méltó adót szent zsámolyára vár. AZ UR. Be van fejezve a nagy mü, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Év-milliókig eljár tengelyén, Mig egy kerékfogát ujitni kell. Fel hát, világim véd-nemtői, fel, Kezdjétek végtelen pályátokat. Gyönyörködjem még egyszer bennetek, Amint elzugtok lábaim alatt. zember”-nek, denunciálja a kormány felé republicanusnak, bizalmatlannak s végül — keserűen gúnyos fintora a magyar művelődés történetének! — igy ir: “Ön engem butának mond: igaz, hogy teremtő észtehetséggel ’s roppant tudományossággal nem dicsekedhetem, de hiszen! ön fejének sem kell abroncs/ Ön nagyon elbizott, de mibe? Abban, hogy Pegazus farkába ön is jelkapaszkodott?” Gondoljuk meg, hogy ekkor Petőfi már országos hint költő volt s az ország határain túl is ismerték. Ma már parányi foltnak sem érezhetjük ezt az incidenst a legnagyobb lelkű költő emlékén. Mégis milyen tanulságot vonhatunk le belőle? Vigasztalódjanak a most kibukottak: hogy hiszen Petőfit sem ismerték el a maga idejében. Vagy gondoljuk azt, hogy az igazán nagy szellemek tartsák magukat távol a politika vadvizeitől? Mindnyájan csak egyet jegyezünk meg örök időkre, azt, amivel Petőfi zárta le a maga számára a keserves kalandot: “A nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek.” (A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el a trón előtt. Szférákzenéje halkan.) ANGYALOK KARA. Milyen büszke lánggolyó jő Önfényében elbizottan S egy szerény csillagcsoportnak Ép ő szolgál öntudatlan. Pislog e parányi csillag, Azt hinnéd, egy gyönge lámpa, S mégis millió teremtés Mérhetetlen nagy világa. Két golyó küzd egymás ellen Összehullni, szétsietni: S e küzdés a nagyszerű fék, Pályáján tovább vezetni. Mennydörögve zug amaz le, Távulnan rettegve nézed: S kebelében milljó lény lel Boldogságot, enyhe békét. — Mily szerény ott ■— egykor majdan Csillaga a szerelemnek, Óvja őt meg ápoló kéz Vigaszul a földi nemnek. — Ott születendő világok, A----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Madách Imre: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA 4—---------------------------------------------------------------------------------------------------------------—<s> T
