Tárogató, 1939-1940 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1939-09-01 / 3. szám

12

TÁROGATÓ

Itt enyészők koporsója:

Intő szózat a hiúnak,

Csüggedőnek biztatója.

Rendzavarva jő amott az Üstökös rettentő képe:

S im, az Ur szavát meghallva,

Rend lesz útja ferdesége.

Jöszte, kedves ifjú szellem,

Változó világgömböddel,

Aki gyászt és fénypalástot,

Zöld s fehér mezt váltogatsz fel.

A nagy ég áldása rajtad!

Csak előre, csüggedetlen;

Kis határodon nagy eszmék Fognak lenni küzdelemben.

S bár a szép s rut, a mosoly s könny,

Mint tavasz s tél, kört vesz rajta,

Fénye, árnya lészen együtt:

Az Ur kedve és haragja.

(A csillagok védszellemei elvonultak.) GÁBOR FŐANGYAL. Ki a végtelen űrt kimérted,

Anyagot alkotván beléje.

Mely a nagyságot s messzeséget Egyetlen szódra hozta létre:

Hozsána néked, Eszme! (Leborul.) MIHÁLY FŐANGYAL. Ki az örökké változandót,

És változatlant egyesíted,

Végetlent és időt alkotva,

Egyéneket és nemzedéket:

Hozsána néked, Erő! (Leborul.)

RÁFAEL FŐANGYAL. Ki boldogságot áradoztatsz

A testet öntudatra hozva,

És bölcseséged részesévé Egész világot felavatva:

Hozsána néked, Jóság! (Leborul.)

(Szünet.)

AZ UR. S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz,

Dicséretemre nem találsz-e szót,

Vagy nem tetszik tán amit alkotók? LUCIFER. S mi tessék rajta? Hogy nehány anyag

Más-más tulajdonokkal felruházva,

Miket előbb, hogysem nyilatkozának,

Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,

Vagy, ha igen, másitni nincs erőd,

Nehány golyóba össze-vissza gyúrva,

Most vonzza, űzi és taszítja egymást, Nehány féregben öntudatra kél,

Mig minden megtelt, mig minden kihűlt És megmarad a semleges salak. — —

Az ember ezt, ha egykor ellesi, Vegykonyhájában szintén megteszi.

Te nagy konyhádba helyzéd embered S elnézed néki, hogy kontárkodik,

Kotyvaszt s magát istennek képzeli.

De hogyha elfecsérli s rontja majd A főztet, akkor gyűlsz késő haragra;

Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? — Aztán mi végre az egész teremtés? Dicsőségedre Írtál költeményt,

Beléhelyezted egy rossz gépezetbe És meg nem unod véges-végtelen,

Hogy az a nóta mindig úgy megyen.

Méltó-e ilyen agastyánhooz e Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet? Hol sárba gyúrt kis szikra mimeli Urát, de torzalak csak, képe nem;

Végzet, szabadság egymást üldözi,

S hiányzik az összhangzó értelem.

AZ UR. Csak hódolat illet meg, nem bírálat. LUCIFER. Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

(Az angyalokra mutatva.)

Dicsér eléggé e hitvány sereg,

És illik is, hogy ők dicsérjenek.

Te szülted őket, mint árnyát a fény,

De mindöröktől fogva élek én.

AZ UR. Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag?

Hol volt köröd, hol volt erőd előbb? LUCIFER. Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.

AZ UR. Én végtelen időtől tervezem,

S már bennem élt, mi mostan létesült. LUCIFER. S nem érzéd-e eszméid közt az űrt, Mely minden létnek gátjául vala,

S teremtni kényszerültél általa?

Lucifer volt e gátnak a neve,

Ki a tagadás ősi szelleme.

Győztél felettem, mert az végzetem,

Hogy harcaimban bukjam szüntelen,

De uj erővel felkeljek megint.

Te anyagot szültél, én tért nyerék,

Az élet mellett ott van a halál;

A boldogságnál a lehangolás,

A fénynél árnyék kétség és remény.

Ott állok, látod, hol te, mindenütt,

S ki igy ösmérlek, még hódoljak-e?

AZ UR. Hah, pártos szellem! el előlem, el! Megsemmithetnélek, de nem teszem, Száműzve minden szellemkapcsolatból Küzdj a salak közt, gyűlölt, idegen.

S rideg magányod fájó érzetében Gyötörjön a végeden gondolat:

Hogy hasztalan rázod porláncodat,

Csatád hiú az Urnák ellenében.

LUCIFER. Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól,

Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. Együtt teremtünk: osztályrészemet Követelem.

( Folytatjuk )