Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1939-03-01 / 9. szám
TÁROGATÓ 11 nyira tele volt vele, hogy kezeimet eleinte mindennap szinte vastagon bemázolta s még hónapok múltán is szennyezett. Az ujjaimon pedig fekélyes kiütések támadtak, amelyek csak a nyár beálltával szűntek meg teljesen. Amig köpönyemen tartott a menházi mocsok és amig kezeimen láttam a fekélyeket, addig naponta, minden órában, minden percben volt állandó emlékeztetőm, ami amaz éj észleletei által agyamba préselt problémák fölött való elmélkedésre öntudatomat visszavissza terelte. Egy következtetés igazsága kétségtelenné vált előttem, az tudniillik, hogy én magam szívesebben állottam volna háromszor a hóhér kötele alá, mintsem olyan környezetben, olyan emberek között, olyan módon egy életet egyszer a természetes halál időpontjáig átéljek. Épp annyira bizonyos voltam afelől is, hogy a bírák, akik a rablógyilkosra az igazság nevében a halálos Ítéletet kimondják, szintén sokkal szívesebben viselnék el egyszerre a rablógyilkoson végrehajtandó Ítéletet, mintsem amaz emberek sorsát vállalnák. Finom, kényelmes, puha papoktól gyakran hallottam, hogy ezek az emberek azért élnek oly embertelen állapotban mert nem vágyódnak s nem alkalmasabbak jobbra. Igyekeztem ez állítás valódiságának a végére járni és fölkerestem a nyomorultaknak azt az osztályát, amely egy fokkal az éjjeli menedékházak közönségénél is alacsonyabban áll. Tanulmányoztam azoknak a szerencsétleneknek a magaviseletét, akiket akár külső körülményeik nyomása, akár saját belső rosszaságuk, — legtöbbször pedig mindakettő —, nemcsak számüzöttjeivé, de egyszersmind ellenségeivé is tett a közönséges emberek társadalmának. E vizsgálódásaim nyomán azt láttam, hogy még a legalacsonyabb jellemű emberek között is általános volt a csinosságnak, a megnyerő megjelenésnek jó és tetszetős dolgok birtokának, kényelem és jóllét élvezetének a vágya. Meggyőződtem arról, hogy azok, akik ama nyomorultak nyomora sorsát az ő nyomorvágyuknak tulajdonítják, vagy azért teszik ezt, mert a bajokkal komolyan vesződni nem akarnak, vagy azért, mert a világ vádjaival szemben, rossz lelkiismeretük számára ebben a hazugságban keresnek némi megnyugtató mentséget. E meggondolások eredményéül társadalmunk romlottságáról megdöbbentő kép tárult fel előttem. Minthogy az abszolút gazdasági bőség dacára az ezrek és százezrek, sőt milliók által szenvedett, szinte kitörülhetetlen nyomort semmiként sem Írhattam sem a természet, sem a nyomorultak rovására, —- a társadalom rovására kellett Írnom. Mit jelentett ez? Jelentette azt, hogy a társadalom ezrek, százezrek, sőt milliók ellen büntetlenül követ el a rablógyilkosságnál súlyosabb, gonoszabb cselekedeteket; holott ez a társadalom azt a magán egyént, aki az ő iszonyatos rendszere ellen támad, vagy valamely tagjának a földi létét megsemmisíti, azt halálig tartó elzárással vagy akasztófával bünteti. A magaviselethez, a cselekményekhez, melyekkel ä társadalom egy egész néposztálynak nemcsak a testét, de az elméjét, jellemét, a lelkét is élethossziglan ható kínokkal teszi tönkre, pokoli bűn bélyege helyett a dicsőítés fénye tapad. Ellenben az a törekvés, mely amaz általános bűn kigyomlálására tör vagy tán a társadalom egészének a tulajdonát képező bűnösség egyéni kitöréseként ragad valakit más ellen gyilkolásra, — ez a porszemnyi bűn a bűnök amaz egész hegységével szemben egyedül viseli magán a bűntett méltónak mondott bélyegét. Önkényt érthető, hogy az emberi igazság kérdésének ebben a megvilágításban történt meglátása után a társadalmi jelenségek ismeretének egészen más alapon, uj szabályok szerint, uj törvényszerűségek nyomán kellett az elmémben újra rendeződniük. (És ezzel a pár töredékkel búcsút veszünk egy nagy ember nagy munkájától. Aki teheti, szerezze meg ezt a könyvet s olvassa el figyelemmel, gondolkodva. A könyv nem csalhatatlan, de egy keresztény lélek őszinte vívódásait és küzdelmeit tartalmazza az Isten Országa gondolatának a megvalósítása érdekében. És ugy-e mi valamennyien ugyanazért a célért akarunk élni?) — Vége. — Ha együtt jár szivünk és eszünk, bizony áldás lesz abból és soha kár. (Széchenyi)
