Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1939-03-01 / 9. szám
6 TÁROGATÓ TÁROGATÓ A Canadian Magyar Monthly Edited by A. CZAKÓ, Ph.D. 423 Queen St. W., Toronto, 2, Ont., Canada Published by The United Church of Canada Printed by the RUNDSCHAU PUBLISHING HOUSE 672 Arlington St., Winnipeg, Man., Canada Entered at Winnipeg Post Office as second class matter. ként viszonozni; s meg tudnék válni mindattól az apróságtól, ami még a tulajdonomban maradt, de — ószintén szólva — nem szívesen válnék meg a zsebkésemtől. Eltekintve attól, hogy ilyen kést nem könnyű venni s hogy hosszú évek kutatásai után akadtam rá, ez a kés nagy szolgálatot tesz az életemben. Én t. i. szenvedélyes dohányos vagyok s a pipám állandóan a számban van, még akkor is, ha methodisták közt vagyok; oda pedig egyáltalán nem megyek, ahol nem lehet pipálni. De a pipám egy nap legalább ötször eldugul s nem mindig otthon dugul el, ahol egy dróttal segíteni lehetne rajta. Ilyenkor kérem ki a zsebkésem szolgálatát, amely egy három hüvelyk hosszú szúróval van ellátva. Csuda-e, ha ezt a zsebkést jobban szeretem, mint a pipámat, pedig a pipámat nagyon szeretem. (Azoknak a kedvéért, akik ezt az egyszerű, de tökéletesen igaz elbeszélést kételkedéssel fogadják, adok egy olyan magyarázatot, amely a “tudomány” alapján tanúskodik mellettem. Az én szüleim nagyon szerették a zsebkéseket; az édes apámnak minduntalan uj zsebkése volt, amelyet az édes anyám is méltányolt. Én nem emlékszem arra, hogy gyermekkoromban rajongtam volna zsebkésekért, de ez talán nem módosít azon a megállapításon, hogy itt az “átöröklés” egyik későn érvényesült esetével van dolgunk. Ha mások örökölnek vagyont s hajlamot az ivás-, ra, mért ne örökölhettem volna én ragaszkodást a zsebkésemhez?) Elmondtam a magam életének nagy és tartós örömeit, mert nyilván a magaméiról kellett beszélnem, hogy ennek a fejezetnek a lehetségességnél több értelme legyen. Ha valaki ezek után azt kérdezné, hogy miért érdemes élni, ha ilyenek az életnek nagy örömei, arra azt válaszolnám, hogy az életet nem a benne levő örömökért éljük, hanem kötelességből. Élni nem gyönyörűség, hanem kötelesség. De ha valaki azt a megjegyzést tenné, hogy nyilván a gazdagoknak több örömük van, mint a szegényeknek, azt nagy kételkedéssel fogadnám. Ugyan mi értelme van a szabadságnak a gazdagok számára, mikor azt feladták s mindennap újra feladják a pénzük megőrzése és gyarapítása kedvéért? Én megkérdeztem egy pár gazdag barátomat, hogy mi volt az életükben az, ami nagy és maradandó örömet okozott? Kétféle választ kaptam: egyik részük azt mondta, hogy tartós öröm ebben az életben nincs, mert ez az élet csak küzdelem és remegés annak az elvesztéséért, amiért küzködtek; ezek voltak az emberiesebb gazdagok; mások megjelöltek ilyen örömöket, de azok csak egészen állatias embereknek jelenthetnek tartós örömöket s ha valaha jobb énjük megszólal, kénytelenek lesznek a véleményüket revízió alá venni. Az igazi gazdag embernek az én véleményem szerint nincs, mert nem lehet, nagy és tartós öröme... Sok évvel ezelőtt élt Nápolyban egy jómódú kereskedő, aki bár 48 éves volt, még nem tette ki a lábát Nápolybái. Mikor ezt az akkori alkirály meghallotta, megparancsolta a kereskedőnek, hogy nem szabad elhagynia Nápolyt, különben 30 ezer márka büntetést fizet. A kereskedő eleinte nevetett a parancson, de aztán az lassan, de biztosan megtette a hatását: nem volt nyugta, mindenáron el akarta hagyni Nápolyt. Végül is önként megfizette a magas bírságot, hogy az immár nélkülözhetetlenné vált élvezetet megszerezhesse magának. Egy munkaadó sok pénzt költött arra, hogy a munkásai a lehető legjobb feltételek mellett dolgozhassanak. “Valahányszor belépek a műhelybe1’ — mondta — azt szeretném látni, hogy minden ember derülten végezze a feladatát a azért felszólítom Önöket arra, hogy a megvalósítására való minden javaslatukat helyezzék ebbe a dobozba." Egy héttel később a dobozt kinyitották, de csak egy szelet papír volt benne, amelyre ez volt írva: “Ne járjon gummisarku cipőben.” “Murphy hamar gazdagodott meg, ugy-e?” “Olyan hamar gazdagodott meg, hogy nem tudja a golf-ütőt úgy meglóditani, hogy előbb a markába ne köpjön.” Egy kisfiú épen jegyet akart váltani a mozi délutáni előadására, mikor a pénztáros megkérdezte, hogy miért nincs az iskolában? “Ó, az rendben van, Uram," válaszolta a fiú komolyan, “nekem kanyaróm van.” Sokkal józanabb az idő szellemének irányt adni, mint azáltal hajtatni. (Széchenyi).
