Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1939-01-01 / 7-8. szám

TÁROGATÓ

5

A SZEGÉNYSÉG DICSÉRETI

4>------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------( Folytatás )

(A szegények destruktivok.)

Egész bizonyos, hogy a szegények nem nagyon járulnak hozzá, hogy valamely nemzet virágzó iparáról és virágzó kereskedelméről beszélhessünk, mert őket a középkori céhrendszer teljesítménye teljesen kielégítené. De mivel tény az, hogy nekünk van hatalmasan kifejlődött iparunk és kereskedelmünk s a szegény ember egyiket sem hajlandó támogatni: megállapíthatjuk, hogy a szegény ember e tekintetben destruktiv befolyással van. “Nem támogatni” egyáltalán nem negativ jelenség, nagyon is pozitív: annyit jelent, mint az ipart és kereskedelmet megölni.

De a szegény ember léte más tekintetben is kifogás alá esik. Nem törődvén a Társasággal, ellenszegül annak, hogy az emberek összetömörüljenek és ő elkülöníti magát a szolidaritást előmozdító csoportoktól, amint az evangéliumi vámos elkülönítette magát a farizeusok osztályától. Csuda-e, ha a szegény ember nem kell a gazdagoknak, akik ethikai elveik (szolidaritás) megsértését látják a szegények viselkedésében. De a szegény ember nem kell a szocialistáknak se, mert árt a szociális mozgalomnak. Hogyan? Úgy, hogy elvakultságában elégedett, ahelyett, hogy ordítana, s igy a gazdagok azt mondják, hogyha ő elégedett tudott lenni, elégedjék meg a többi is. Az okoskodásukban ugyan némi hiba van, mert a szegényt egy kalap alá fogják a nyomorulttal, ami nem egészen felel meg a tényeknek; de lehet, hogy ez is a mi hibánk, akik nagyon is szőrszálhasogatók vagyunk. A szegények nyilván rosszabbak a kommunistáknál is, mert a kommunizmus vígan halad az állam-kapitalizmus felé s ebben előbb-utóbb hely fog jutni az egyéni kapitalizmusnak is. A szegény destruktiv a fasizmus szempontjából is, mert hisz épen azért szegény, mert a szabadságát nem akarja semminek sem feláldozni s ezen a fajfennsőbbség vagy a nemzeti eszme sem tud semmit változtatni.

Nem mondjuk, hogy a gazdag embernek nincs ellensége, sőt többször hangsúlyoztuk, hogy az igazi gazdag ember heroikus életet él, mert napóleoni csatákat viv napóleoni győzelmekkel és napóleoni vereségekkel. De a szegény ember — úgy látszik — mindennek ellensége, ami ezt az életet naggyá és hősiessé tenné. Egyszóval: a szegény ember destruktiv ember s hogy nem teszik lakat alá, az csak a gazdagok bölcs belátásának köszönhető, akiknek a nagy káoszban rendet teremtő értelme a destruktiv elemek helyét is ki tudja jelölni az általuk kitűzött nagy célok sikeres megvalósítása érdekében.

(Kulturális légkör)

Az a vád, hogy a gazdag emberek otthona elárulja épen a gazdagságuknál fogva a kulturátlanságukat, ma már nem igen helytálló. Igaz, hogy a szomszédunknak a büszkesége egy Chicagóban gyártott Pompéji Szökőkút, amely nem nagyon illik a konzervatóriumába, s az is igaz, hogy a mindenféle hamisítványoknak még mindig jó vevőjük akad a pénzemberekben, de a helyzet ma már jórészt odamódosult, hogy a gazdag ember kikéri valamely művésznek a tanácsát, mikor a házát berendezi nagy valami uj műtárgyat kínálnak neki. És igy tényleg látunk s gazdagok otthonában olyan műtárgyakat, amelyeknek nagy értéke van. Ezek a műtárgyak olyan szerepet játszanak, mint a jól vezetett muzeum műtárgyai; nemcsak vannak, hanem állandóan mutogattatnak is és magyaráztatnak is. A gazdag ember otthon a látogatóinak a készséges Ciceroné-ja, azzal a különbséggel, hogy itt mindennek a valóságos és lehetséges árát is megtudjuk. Ez fontos, mert egyrészt a biztosítás megkívánja, hogy az árak le legyenek szögezve, másrészt ezek az árak is hozzájárulnak ahhoz, hogy a gazdag ember pénzpiaci értékét megállapíthassák. A helyzet t.i. az, hogy minden embernek van pénzbeli értéke; a szegény ember értéke a legjobb esetben zérus, de sokszor negativ, ha adósságai vannak, vagy a munkátlansága révén fennáll az a veszedelem, hogy mások terhére esik. De mikor a gazdag emberről a Wall Street azt mondja, hogy 20 milliót ér, az tényleg 20 milliót jelent, ha mindjárt az állam nem is tud többről, mint kettőről. Ez a tény is mutatja, hogy a gazdag ember fokozottabb megbecsülést igényelhet az állam részéről, amihála törvényhozóink bölcs belátásának-tényleg meg is van.

De térjünk csak vissza a művészi lakásra! Mennyivel finomabb lelkűnek kell lenni a gazdagnak, mint a szegénynek, mikor a gazdag ember életének egy részét a Szépség (műtárgyak), Igazság (tudományos könyvek) és Jóság (többféle biblia-kiadások) környezetében töltheti el. Micsoda felfrissülés és megnyugvás a — sajnos, a lélek alacsonyabb ösztöneit igénylő — napi üzleti tevékenység után. Mrs. Eddy azt mondta, hogy a múlt-