Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1939-01-01 / 7-8. szám
6 TÁROGATÓ tál szakítani annyit jelent, mint egyszerűen napirendre térni felette és elfeledni; ime a gazdag ember ezt minden üzletzárás után megteheti, mikor végignéz a képein és szobrain (hogy nem híányzik-e valami; ebben az esetben a rendőrségnek és biztositó társaságnak azonnal jelentést kell tenni) és kiveszi a könyvszekrényéből az Evangéliumoknak Eric Gill által ilusztrált kiadását, végigsimogatja a kötést és talán ki is nyitja a könyvet. Művészi érzéseit t. i. később a temploma papjával akarja közölni, de ha véletlenül a rokonvállalatok igazgatói jönnek el később látogatóba, akkor talán Eduard Fuchs illusztrált Sittengeschichtéjének a pótköteteire koncentrálja a figyelmét, amelyek olyan tanulságos szemléltető anyagul szolgálhatnak a “szociológia komoly tanulmányozói” számára — amint azt egyszer valaki el akarta hitetni velem. Ezzel a kulturális légkörrel szemben ha a szegény embernek van is valami megjegyezni valója, azt nyilván csak con sordino teheti, mert meg kell fontolnia, hogy ha most a gazdagok ellen hadakozik, akkor a kultúra ellen hadakozik. Nincs is szándékomban komoly ellenvetést tenni, mert végül is hogyan éljen meg a művész, az iró és egyéb Mester, ha a gazdagok meg nem veszik a produktumait? A szegények nem vehetik meg, ha szeretnék is — érthető okokból. Hogy van az mégis, hogy annyi művész olyan szívesen elajándékozza egy-egy képét vagy szobrát némely szegény embernek? Miért ez a rokonszenv és megbecsülés némely szegénnyel szemben, akiktől semmi materiális haszon nem várható, mig annak teljes hiánya a gazdaggal szemben, aki a művész életfenntartásához hozzájárul? S ha már Rembrandt valamely képének a látása lelki felüdülést jelent, aminthogy tényleg azt jelent, miért nem a legjobbat látni? De ezt a gazdag ember nem láthatja, mert ez — talán valahol nagyon messze — múzeumban van. De én tényleg látom a legnagyobb mesterek műalkotásai közül azokat, amelyek kedvéért heteken át mindennap elzarándokoltam a múzeumokba és egyéb gyűjteményes helyekre s olyan lélekkel zarándokoltam el, amelyet semmi gond nem zavart, amely teljesen odaadta magát a műtárgynak. Én látom az Akropolist most is, amikor ezeket a sorokat irom Amerikában; látom a bécsi Szent István katedrális minden részletét, mert sok éven keresztül sokszor szeretettel simogatott a tekintetem mindent, ami alkotja és ami benne van; látom Benvenuto Cellini sótartóját; Kaulbach Mädchen Portrait-ját, amely 1910-ben látható volt, de most már nehéz volna felfedezni, hogy hová került; még mindig látom Budapest, München, Fribourg, Basel, Köln, London, Páris sok műtárgyát s látok nagy értékű apróságokat, amelyek kirakatokban voltak s most csak az Isten tudná megmondani, hogy hol vannak. S hallom a nagy zeneszerzők alkotásait, amint azokat a világ nagy zenekarai játszották koncerttermekben és operaházakban, s nemcsak hallom őket, de a nagyságuk teljes tudatossággal él bennem és befolyásolja az életemet. Talán az a körülmény, hogy szegény vagyok és a szegénységem nem teher, hanem életet — előmozdító erő, részben annak köszönhető, hogy a művészi légkör nem körülöttem van, hanem bennem. S én nem vagyok művész — mi sincs távolabb tőlem — csupán a műalkotások alázatos élvezője. Ami pedig Eric Gillt illeti, — egy példát a sok közül illusztrálásképen -—- én nemcsak az Újszövetségét élvezem, hanem majdnem minden müvét, a papoknak szánt “Farizeus és Vámos” szatírájától a Knitting Madonna egyszerű tisztaságot és jóságot lehelő« vonalaiig bezárólag. Talán — s ezt csakugyan ppp mondjuk — a szegény ember szegénysége mégsem jelenti a kultúra légkörének a nélkülözését... (A szegények klubja.) Seneca panaszkodott, hogy valahányszor társaságba ment, onnan emberségének a kárával tért vissza, pedig Seneca nem is sejtette, hogy minő előkészületet jelent pártikra menni s hogy mit kell ott hallani. De hát valami társas élet csak kell minden embernek, mert nem lehet mindig otthon ülni vagy a szabadban sétálni. Főleg télen nem, mikor otthon fűteni kellene, amire nem telik s a szabadban még hidegebb van. Az európai élet (az angolszászok közreműködése nélkül) ezt a problémát sikeresen megoldotta, mikor megteremtette a kávéházakat. A kávéházak a szegény intelligens emberek számára nélkülözhetetlenek. Egy csésze mokka megvételével megvettük a belépőjegyünket s egy pár órát emberek közt tölthetünk úgy, ahogy az nekünk konveniál s nem ahogy ezt ők kívánják
