Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1938-11-01 / 5. szám
TÁROGATÓ 5 <>----------------------------------------------------------------------------------------------A SZEGÉNYSÉG DICSÉRETI ■é>--------------—-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------$ ( Folytatás ) (A szegény ember és a nagy reformok.) A manapság divatos nagy gazdasági és társadalmi reformokat, a fasizmust és kommunizmust, nem a szegénység, hanem a nyomorúság váltotta ki: az a nyomorúság, amely kétségbeesésében hajlandó minden olyan mozgalmat támogatni, amely a szellemi, erkölcsi és anyagi éhenhalástól megmenti. A szegénynek nem kell egyik se, mert szegények épen azért vagyunk, mert a szabadságunkat nem akarjuk feladni. Elismerem én azt, hogy vannak szabad embernek a diktatúrákon belül is, akik együtt kiabálnak a félrevezetett tömegekkel, mikor éltetik a nagyszájú diktátort, de befelé mosolyognak, hogy ime milyen olcsó áron lehetett pozícióhoz jutni, -— de ehhez színészi képességek kellenek, amelyek belőlem hiányzanak; az is lehetséges, hogy némelyik ember vállalja az önfeláldozó mártír szerepét, hogy a tömegek szevedése végre megszűnjék: de az igazi szegény ember, aki élvezi a maga szegénységét, nem tudja feladni a reményt, hogy civilizált országokban az emberi élet egyik legfőbb értékétől való megfosztás nélkül is kell elérni tudni annyit, hogy mindenkinek meg fegyen a mindennapi kenyere. Akik a kenyérért a szabadságukat feladják, azok emlékeztetnek engem azokra a leányokra és asszonyokra, akiknek a női becsületüket kellett feláldozni a kenyerükért. Nem Ítéljük el őket, de az állapotukat nem tartjuk ideálisnak. (Társadalmi kötelezettségek.) Az ember társas lény, mondja Aristoteles. De ha már erre a tekintélyre hivatkozunk, akkor hozzátehetjük, hogy Aristoteles sohasem mondta, hogy az ember Társasági lény. Hogy is mondhatta volna, mikor a Társaságba olyan nehéz bejutni? Mi persze nem a különböző. Királyi Társaságokról elmélkedünk, — ezekben a hozzájuk való alkalmazkodáson kívül némi teret engednek az egyéniségnek is —, hanem a társadalmi Társaságról, amelynek állandó rovata van az újságokban kizárólag a tagok használatára; amely a lóversenyeken bemutatja az uj divatot; amelyik jelen van a képzőművészeti tárlatok megnyitásán s amely speciális életcélnak tekinti, hogy hogyan lehetne mennél több botrányos történetet elmesélni egymásról. Ez az a társadalmi réteg, amely a pénze révén a proletárok fölé emelkedett s iparkodik drága ruhákba öltözni a legeslegújabb divat szerint, drága ékszereket vásárolni, drága autókon járni, luxus-utazásokat csinálni, kizárólagos mulatságokat rendezni, s mikor mindez nem képes az unalmukat elűzni, részt venni bizonyos szociális jótékonykodásban s azután hálát adni az Istennek, hogy ők nem olyanok, mint a többi emberek, akiknek nincs módjukban társasági életet élni. Ki tagadhatná a Társaság jelentőségét a szegény ember élete szempontjából? Ki tagadhatná, hogy azok a fényes kirakatok, amelyeket anynyira érdemes tanulmányozni, mert oly sok szép és művészi szempontból figyelemre méltó holmit tartalmaznak, aligha léteznének, ha nem volna Társaság? Vagy nem az ő tagjaikból kerülnek ki azok a bizottságok, amelyek gondoskodnak arról, hogy jó szimfonikus zenekarok előadásaira megválthassuk a karzati jegyünket? Nem az ő tagjaik adnak-e szint ott, ahol nélkülök csupán csak szürkeség és egyformaság volna? Mi értelme volna a parlament ünnepélyes megnyitásának, ha a Társaság nem szolgáltatná az ünnepélyességet? Mi értelme volna a névtelen embernek izzadni, spekulálni, ha nem volna meg a reménye, hogy egykor a Társaságba bejuthat? Nemzeti fejlődésünk szempontjából a Társaság jelentősége megmérhetetlen s törvényhozzással kellene biztosítani azt, hogy a proletárok a Társaság ellen ne agitálhassanak. Vegyük csak például, hogy a magamfajta nem-társasági emberek
