Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1938-11-01 / 5. szám
6 TÁROGATÓ hogyan viszonylanak a Társaság tagjaihoz az ország nagy érdekeinek szempontjából. Először is én nem fizetek egyenes adót, mig ők fizetnek. Igaz, hogy én azért nem fizetek, mert nem vagyok adó-köteles, de ez mítsem változtat a tényen. Igaz az is, hogy én minden jövedelmemet elköltőm az utolsó centig s ők talán egy tizedrészét se költik el az ő jövedelmüknek, de mit ér ez a kereskedelem szempontjából, mikor ők igy is legalább tízszer annyit költenek, mint én? S mit teszek én az éhezők éhségének a csillapítására, mikor én sem bridge-party-kra nem járok, se bálokba nem megyek, amelyeknek a jövedelméből adni lehetne a nyomor enyhítésére? Én nem nyitom meg a kertemet a vakok javára s fölösleges ruháimat nem adom oda a küljnböző ruhát-összeszedő központoknak (clothing centres), amelyek mind a nyomor könnyeit vannak hivatva letörölni. Persze a gonosz bclsevíkiek mindezt egészen máskép magyarázzák, mint ahogy azt az egyedül korrekt Társasági ethika értelmezi, de hát ez az ő hiányos nevelésüknek tudható be s annak az “inferioritycomplexnek”, amelyet már a bölcsőjükben (képletesen szólva persze, mert nem biztos, hogy volt bölcsőjük) az anyatejjel szivtak magukba. Nos én nem vagyok bolsevista, a Társaságra nem haragszom, csak épen úgy irtózom tőle, mint a jámbor szerzetesek az ördög-sugallta ké* péktől. Ha földi életem bűneinek a büntetéseképen a másvilágon társasági életet kellene majd élnem, az nagyobb büntetés volna a számomra, mint amit Dante a purgatoriumról kieszelt.' Mert végül is Dante purgatoriuma legnagyobbrészt csak testi szenvedést jelent, mig a Társasági élet a léleknek lassú, de csalhatatlan megölője. Én ezt az életet annyira rossznak találom, hogy a sok rossz közül csak egy párra akarok rámutatni, amelyek a fantáziámba állandóan visszatérnek és álmatlan éjszakákat okoznak, mint a kisgyereknek a mese szörnyetegje. Természetes, hogy minden normális ember iparkodik tiszta lenni. Némelyik annyira hive a tisztaságnak, hogy egy nap kétszer is fürdik. A beretválkozás a tisztálkodás egyik formája: beretválkozunk, mert a szakállt nem lehet elég tisztán tartani. Eddig minden rendben van. De napjában kétszer beretválkozni s a beretválkozással egy órát eltölteni, káromkodván a penge komiszságán, amely nem akarja tükörsimára köszörülni a képünket: ez nekem nem megy a fejembe. Az értelmiségem kategóriáiban valami hibának kell lenni, mert ez az eljárás semmiképen sem válik érthetővé a számomra, s az embereket, akik ezt cselekszik, én csak balgáknak tudom tekinteni. Valószínűleg az okoskodásomban van valami hiba s azért talán legjobb lesz annak a menetét itt röviden jelezni. A kiindulásom onnan történik, hogy az ember eszes lény, tehát tetteiben eszes motívumok vezérlik. Ilyenek: 1. engedelmeskedni az etikettnek. De ki felelős az etikettért? Én látok könyveket, amelyek az etikettel foglalkoznak, rendszerint valami obskúrus személy irta őket: neki engedelmeskedjek? Neki, az ismeretlen senkinek? Ha már egy idegen személynek engedelmeskedem, miért nem engedelmeskedni Szent Benedeknek, akinek az előirásai alapján vitézkedő mesterek nevelték Európát és teremtettek olyan kultúrát, amelynek a nagysága még ma is hódolatra késztet bennünket. De ha Szent Benedeknek engedelmeskedném, akkor nemcsak hogy nem beretválkoznám kétszer, hanem egyszer se, sőt nem is fürdeném, mert ő a fürdést csak az elgyengülteknek és betegeknek engedélyezte. De én azt hiszem, hogy a szerő nem is gondol arra, hogy valaki neki engedelmeskedjék, ő csak a Társasági Közvélemény szószólója. De ki felelős ezért a közvéleményért? Azok a férfiak, akik csak boszankodnak a második — a pártit, színházat, koncertet megelőző -— beretválkozáson? Én ezt nem tudom elhinni. A közvélemény szószólói e tekintetben valószinüleg a nők voltak, akik jelen vannak a pártin, s az egyszer szokássá vált előírás érvényben maradt akkor is, mikor a nők hiányoztak. De van-e annak értelme, hogy nők kedvéért olyan áldozatot hozzunk, amelyet épen akkor nem hozunk meg, mikor az áldozathozás célja
