Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1938-07-01 / 1-2. szám
TÁROGATÓ 11 bott, vagy fordítva fektetett a völgyelésbe. De apámon egyéb változás is mutatkozott. Uzsonna felé napbarnitotta, egészséges arcszine kezdett.sárgássá fakulni. Egy-egy nehéz kévét lomhán vonszolt ki az asztag koszorúba. Bütüző lapátja alatt bágyadtan kopogott a szalma kocsány. Bármily keményen szorította torkát: egy -egy kis nyögés néha feltört belőle. Bármint feszitette izmait: lábai néha megtántorodtak. A maguk dolgától és a megszokott pajkos évődéstől elfoglalt munkások mit sem vettek észre. Legfennebb örültek rajta, hogy most nem kell olyan nagyon gyorsan adni a kévéket s nyugodtabban dévajkodhatnak. Apám egy váratlan pillanatban megszédült s eszméletlenül dőlt be az asztag völgyébe. Mellette dolgozó két segítsége azt képzelte, hogy megbotlott. De mikor látták, hogy nem mozdul, rémülten ugrottak oda; hozzányúlni azonban nem mertek, amig társaikat is oda nem csőditették. Akkor nagy óvatosan megvizsgálták. Semmi sérülést nem láttak ugyan rajta, mégis hiába ébresztgették. Végül felfogták s nagy üggyel-bajjal a házba cipelték. Édes anyám, ki a konyhai sürgéstől-forgástól csali most vette észre mi történt, az ijesztő látványra elsápadt s félájultan esett le a konyha előtt álló lócára. Kis testvéreim, ott hagyva játékaiakat, fülsiketitően jajveszékeltek. Olyan képet öltött a ház, mint egy fecskefészek, melyből az anyamadarat kicsinyei felől az ölyü elragadta. Mire anyám felocsúdott, mar apám is kezdett magához térni a fejére rakott hidegvizes borogatástól. Ez lelket öntött anyámba. “Elküldöm Sándort (ez a kocsis volt) Vásárhelyre a doktorért”, ajánlotta anyám aggodalmasan. “Hozzál fel egy csupor bort a régiből” — szólt apám inkább boszusan, mint fájdalommal. “Doktor nem kell?” — puhatolózott ismét anyám. “A doktorokért nekem most sem időm, sem kedvem nincs ágyban heverni. Az eféle a nagy uraknak való, akiket az adóból akkor is busásan fizet az állam, ha minden kis szédülés miatt hetekig munkátlanul henyélnek. Nekem azonban senki sem ad egy krajcárt sem, ha heverek.” Anyám többet nem emlegette a doktort. Inkább lement a pincébe borért. Egyik önkéntes ápoló, az öreg Pali bá azonban anyámmal egy véleményen volt s bátortalanul jegyezte meg: “Tejinsur, még nagy baj kerekedhetik belőle, ha ki nem kuráltatja magát. A Tejinsumak apró gyermekei vannak.” Hanem ez már sok lett volna még a halál órájában is. Azt tételezni fel apámról, hogy ő beteg lehet, hogy ő eltántorodhatik gazdái és családfői kötelességeitől, noha leesett a lábáról: hogy ő bárki másnak a segítségére szorulhat: bármi efélének csak a távoli sejtetése is durva sértéssel volt határos. Ingerültségtől szemöldökét összeráncolva a jámbor Pali bá-t éles tekintetével végigmérte s keményen ráförmedt: “Jobb lesz, ha nem lézengenek itt, hanem a dolgukhoz látnak. Közeledik a vihar és mindent odaver.” Pali bá-ék az örömtől és szégyentől zavarodott hangulattal húzódtak el. Örvendettek, hogy gazdájukat ilyen jó erőben látják e furcsa baleset után is: de szégyelték és fájlalták, hogy az még legjobbnak vélt szándékukért is ily szigorúan rájuk pirított. Eközben anyám feljött a borral. Apám hosszút húzott belőle. Aztán hig tojást, majd alvadott tejet kért. Anyám, amint az ennivalót elébe tálalta, meg nem állhatta, hogy szemrehányást ne tegyen. “Ugyan mire való ez a mérhetetlen munka?” — kérdezte zsörtölődve. — “Te a béresedet leteremtettéznéd, vagy épen elcsapnád, ha az ökröket pihenés nélkül reggeltől-estig étlen-szomjan hajszolná. Magad azonban reggeltől estig étlen-szomjan, egy percnyi pihenés nélkül dolgozol. Pedig, ha egy ökröd pusztulna el, ahelyett csak növekedhetne más: de ha te kidőlsz, nem tudom. ki fogja ezeknek a szegény gyermekeknek a mindennapit megkeresni. ■— Hát mindent, mindent magadnak kell megcsinálnod, hogy úgy ölöd magadat?” Apám haragos harapásokkal nagy galuskákat nyelt le a savanyu tejből s a köcsögről föl sem emelve a szemét, kemény, határozott fejránditással csak ennyit vetett oda félvállról: “Te könnyen beszélsz.” Anyám látva, hogy szavai mitsem fognak, kiment a konyhába s a munkások vacsorájának az előkészítéséhez kezdett. Alig telt bele félóra s már künn volt apám is az asztagon. Az emberek, akik néhány perccel előbb halottnak vélték, alig hittek saját szemeiknek, mikor megint ott látták az asztag tetőn. Pali bá meg is jegyezte: “Be megijesztett a tejinsur, hogy a másvilágra megyen tőlünk.” “Sohse féljenek Pali bá” — felelte apám — “rossz fejsze nem vész el a favágón. Könnyen botlik a ló, ha nincs abrakolva. Ez volt az egész baj.” Estére a vihar is csakugyan megjött. Ragadós szélvész söpört végig a völgyön. Alig bírták az asztag hevenyészett szalma fö
