Tárogató, 1938-1939 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1938-07-01 / 1-2. szám
12 TÁROGATÓ delét nehéz, nyers póznákkal leszorítani. A szél meg is tépázta csuful a pózna-közöket. De végre is a búza-termés csomóban s fedél alatt volt. S mikor a vastag, sötét felhők a záport ontani kezdették, elégült nyugalommal tértek a mozgalmas, nehéz napi munka után pihenőre. (A következő fejezetekben szól szüleinek nyomasztó sorsáról, nagyapja haláláról, az örökség felosztásáról, annak szomorú sorsáról, kora gyermekéveiről, korai tanulmányairól. Enyeden kezdte meg az iskoláit és korán megkedvelte az életrajzok olvasását.) A szellemi és erkölcsi nagyságok sorsa mindenkor kiváltképen érdekelt. Semmit sem olvastam nagyobb élvezettel, mint kitűnő emberek jó életrajzait. Az igazságért és boldogságért végzett azok a bámulatos szolgálatok, amelyeket magán, egyéni érdekeik felejtésével tettek a közért, — mélyen megragadták az érzelmeimet. Véges énjének minél nagyobb megtagadásával szolgálta valaki az örök emberiben az ő végtelen énjét, annál ellenállhatatlanabb erővel vonzott engemet. Petőfi és Arany, Kossuth és Deák nekem elsősorban az emberi jellem mintái, hivő apostolok voltak s csak azután költők vagy államférfiak. Amit én az életrajzokban mindenekfölött kerestem és becsültem, az nem az események izgató /szövevénye, a helyzetalakulások regényes változata volt, hanem bizonyítékok az erkölcsi, a szellemi jellemnek minden más emberi jónál nagyobb értékére. Petőfiért azért rajongtam, mert lelkében a világszabadság káprázatos álmaival nem retteg és nem sajnálja egy vad kozákkal átüttetni szivét, mihelyt arról van szó, hogy megénekelt eszméinek az igazságáért magának is síkra kell szállnia. Egyetlen egyszer próbáltam életemben szavalni és akkor az “Egy gondolat bánt engemet” deklamálásával állottam ki.— Aranyban az hatott meg, hogy az ő szegényes falusi notáriusi otthonából elméje kiemelkedve. — a környezet arasznyi korlátái dacára —, szabadon ölelt fel messzi századokat. Kossuthban az lelkesített, hogy magyar nemes és fiskális létére legyőzte önmagában a magyart, a nemest s a fiskálist, mikor a polgári jogoknak a faji, rendi és magánjogi kiváltságok megsemmisítő egyenlősitését vitte keresztül. Deák azzal ragadott mély tiszteletre, hogy bár nagy elmével párosult nemes akarata az osztrák császárság és magyar királyság sorsát Irányította: finom lelkiismeretével jobban érezte magát egyetlen egyszerű szobája durva bútorzata között, mint durvított lelkiismerettel a császári kegyből sokszor fölajánlott finom pompa közepette. Az életrajzokban nem élettanulmányokat, hanem életpéldákat láttam, ösztönöm nem arra hajtott, hogy az életesemények történetét véssem emlékezetembe, hanem arra, hogy az előttem legertékesebbnek ismert jellemek mintájára alakítsam saját jellememet. így az emberi méltóságnak már nagyon korán egy igen határozott és igen reális képzete alakult ki bennem. És ez a képzet minden egyéni kapcsolattól elkülönülten, azok fölé emelkedetten, az egyénekénél erősebb léttel, élt öntudatomban. Mintha maga az agyvelőm is tisztára e szerint formálódott volna át. Mikor még idétlen kis elemista voltam, akkor a népes intézetnek alig volt tanulója, akit névszerint is, vagy legalább látásból ne ismertem volna. Amint azonban fejlődtem, az egyéni nevek és vonások mindinkább elhomályosultak elmémben s helyettük az összefoglaló emberi fogalmak és képzetek nyomultak előtérbe. Ez az átalakulás annyira gyökeres volt, hogy később gyakran a legismertebb, a legközönségesebb neveket is alig bírtam emlékezetembe idézni: viszont állandóan éretlen elmélkedések rajzottak elmémben. Egyfelől az emberben az ideális, közös emberinek ez a, mondhatni, vallásos tisztelete, másfelől a föltétien megvetése mindannak, ami a jellemben a nemességnek ama szentségét megtöri: életem későbbi külső viszontagságainak egyik állandó forrása volt s már Enyeden éreztette első hatását, -mert elűzött onnan. Az alapítványi cipóknak meg a kegykosztnak a kiosztása ügyében hivatalos kötelességéből az Intézet “rektora” intézkedett. Az akkor szereplő rektor-professzor a latin nyelv tanára volt, aki roppant mennyiségű szöveg könyv-nélküli betanításával is terhelt bennünket. Ezzel engemet különösen bizalmatlanná tett maga iránt. Ezt azonban valahogyan csak elviseltem volna. De riasztóbb jelenségek is merültek fel. Egyik szegénysorsu tanulótársam, (aki két cipót és félkosztot kapott) mesélte el a következő esetet: “Bementem a rektori irodába Spacihoz (— ez volt a rektor tréfás diák-neve —), mondotta, hogy a két cipót és félkosztot megköszönjem. Amikor beléptem a hivatalába, elfelejtkeztem úgy hajlani meg, ahogy ő kívánja. Emiatt keményen rám kiáltott: Micsoda fajankó vagy! A felenyedi bivalyosoktól tanultad-e azt a meghajlást? Halóij meg derékig s aközben ne tartsd fel a fejedet, mint a fáról lelógó csimpánz.” (Folytatjuk.) Nem az a legerősebb ur, akinek legtöbb a katonája, hanem akit legjobban szeretnek. (Széchenyi)
