Tanügyi Értesítő, 1915 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1915-11-01 / 3. szám
2. oldal. TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 3. szám. Ez bamba arcát fölvetette S belenézett a messzeségbe: „Itt vérezünk s nem tudja egy se’ Közülünk, ki az ellensége. Az Ural mellől idehoztak, Mert az aiyuska úgy akarta, Azokat, akik vonakodtak, Felkoncolták felsőbb parancsra.“ Krisztus Úrunk így szólott lágyan: „Pihenj nyugodtan, árva lélek! Reájuk, kik szerződ hibádban, Szálljon terólad minden vétek!“ S egy óit vergődött vérben ázva, Tizennyolc évet alig élt, Verejték pergett homlokára, Forró láz lepte meg szivét. Fonnyadt kezét Krisztus megfogta, A magáéban pihentette, Gondolta: messze, messze honba’ Egy anyának nagy lesz keserve. Szólt: „Flát tevéled, gyermekem, Ilyesmi hogy történhetett? Lélegzett édes-csendesen, Mint a tavaszi lehelet. Megmozdult két halovány ajka, Elfonnyadt ujjait remélve, A tűnő létet hívogatva, Aggatta rá Krisztus kezére, S mosolygott boldog bánatába’ Mintha kérlelve mondta volna: Szivem utolsó dobbanása Ne haljon el a gyáva porba! E szent órában győzelmet kér Haldokló szivem szent hazámnak, Száz szó sem mondja jobban ennél, Miért vívjuk véres csatánkat.“ És halkan, mint mikor kék égre Reáborul az alkony árnya, Az ifjú szív végső verése Átreszketett egy jobb hazába. Krisztus Úrunk sokáig ült még A megidvezült ifjú mellett, Leikébe szívta szive üdvét S boldog halálán nem kesergett. S Krisztus Úrunk, tovább haladva, Még egyszer, hosszan visszanézett . . . Üdvözletei rebegett ajka: „Csak egyet értettem meg: téged!“ Németből: Szabados Ede.
