Tanügyi Értesítő, 1911 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-06-15 / 6. szám
Be jó, hogy az Isten az embereknek meghagyja az emlékezetet ! Nincs más igaz birodalom — e földön. Ebből nem űzhet ki senki. Senki . . . csak a lélek elborulása. A halál. . . . Pályámra, a tanítói pályára nem csak szegénységem, de igaz hivatásom vitt. Hajtott. Ifjú voltam, tele rajongó lelkesedéssel, idealizmussal, szépen átszőtt reménységekkel és tervekkel. Úgyszólván egyszerre ugrottam bele színes, tarka világomból az élet cudar valóságába. Nem egy örvénybe. Nem egy veszedelembe. Azt mondották az emberek, hogy engemet mindenki szeret. Hogy sok jóakaróm, sok jóbarátom van . . . És én úgy elgondoltam. Mi az? Sokan szeretnek? Mi az, hogy sok jóbarátom van ? Ha egy nincs. Csak egyetlenegy, a kiről tudom, hogy csak ez az egy szeret. Csak ez az egy — a jóakaróm. Mindenem. Azt mondják, azt írják, hogy az élet utjának kezdetén szükségünk van — anyára. De aztán érezzük, érzi a már nem ifjú, de még nem férfi szív, hogy szüksége van egy nőre. Akit tisztán szeretünk. A kinek elmondhatjuk azt és úgy mondhatjuk el, mint senkinek — másnak. Szükségünk van lehetőleg korán, hogy el ne vesszünk. Ennek a nőnek a maga idejében, éppen a maga idejében kell feltűnnie. Minden emberre vonatkozik ez a lélektani jelenség. De a tanítóra nézve kétszeresen. Százszorosán ! * * * És jöttek a tanácsadók. Lábujhegyen, sima, bársonyos léptekkel közeledtek ... a jóakarók. — Ezt rendelte neked az Ur! — Ez való a te életedhez. — Ezt vedd el! — Ne vedd el 1 De akkor már feltűnt az ő szép alakja az én életem egén. Mint csillag ragyogott előttem. Magasan. Szépen, tündöklőn. És ha százan és százan mondották, hogy 6 tanügyi értesítő
