Tanügyi Értesítő, 1911 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-06-15 / 6. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 7 — Ne vedd el! Az én szivem mindig azt dobogta, mindig azt beszélte — Ha százan mondják, hogy ezt vedd el és én azt mondom neked, ne vedd el. Hát ne vedd el. És ha én azt mondom neked: ezt vedd el: Vedd el . . . mert ez a tiéd. És senki más. És őt vettem el. Öt, a kiről a szivem azt dobogta: — Ez a tiéd! Nem hallgattam másra, csak a szivemre. Se a telekkönyvre, se a vigyorgó szegénységre, se a pompázó hiúságra . . . csak a szivemre. Mikor csendben, szerényen esküvőre mentünk, szinte hallottam a sziszegést: — Két templom egere. — Szerelmi házasság! Hm! Hm! De ’iszen szerelemből nem élünk meg. Enni is kell, nem csak — csókolózni. De én mosolyogtam. Ő is mosolygott oldalamon. És elhangzott a két eskü ... Az eskü szensége : — Téged, egyedül és örökre. A sírig, a síron túl! Szeretlek örökre! * * * Minő boldog élet következett . . . Pedig hej . . . be sokszor megütődtem ! — Mi lesz? Az én feleségem pedig hófehér kezével átkarolt, munkás verejtékemtől gyöngyöző homlokomat megtörölte. És olyan biztatóan, olyan határozottan mondotta : — Minden jó lesz. Bízzál Istenben. Mikor napról-napra haza érkeztem iskolámból ... ott láttam őt a tűzhelynél kipirult arccal, boldogan, elégedetten. Mert nem hiányzott az én házamból semmi sem. Mindenünk volt. Minden jóra fordult. Az udvaromon majorság. A kertben gondos kis kertészet. Az ólban fejőstehén bőgicsélt. Hízott disznó gömbölyödött. Fehérné- müim hófehérek és bőségesek. Asztalomon egyszerű, de Ízléses ételek. Sokszor felriadtam csodálkozásomban! — Ez az asszony csudát mivel! ’Iszen az én fizetésem, az én jövedelmem bizony igen csekély. Az állomásomon módosabb, gazdagabban házasodott kartársak pusztultak el, mentek tönkre.
