Tanügyi Értesítő, 1911 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1911-06-15 / 6. szám
tanügyi értesítő 5 Végre ráakadtam. És most egy-két lapot kitépek belőle. Ide ragasztom. Mert kegyetlenül bele markol a tanitó-világ leikébe. Lelkének leikébe. Olvassuk hát! * * * — Barátaim ott állottak ravatala előtt. És félve tekintettek az én összetört alakomra. Pedig én tudtam, iszonytatóan éreztem, hogy minek kell most következni. A koporsót le kell zárni. Egy pillanat alatt eltakarni .azt, a kivel negyven éven át eggyé forrtam. Pedig ő most is mosolygott még. Pedig azok a vonások még most sem torzultak el. Sőt, mintha vigasztaltak volna. Azok az elnémult ajkak csudás érthetőséggel mondották nekem : — Vigyázz magadra ! — El ne hagyd magadat! Még egyszer rávetettem tehát tekintetemet és némán igy búcsúztam tőle : — Isten veled, hű feleség! Köszönöm, hogy életedet adtad az én életemnek. A mit nélkülöztél itt a földön, élvezd ott fenn. A mit szenvedtél a földön, jutalmazzon meg az Isten a menyekben. Ámen. Ámen. Oh ez a szótlan bucsuzás rettenetes! A lélekben való csendes bucsuzás ... ez a legborzasztóbb bucsuzás! Aztán történt, a mi a halandóval történni szokott, mikor az élők városából — a holtakéba viszik. A koporsót leeresztették a föld ölébe. Az első marék földet én hintettem reája. Akkor úgy éreztem, hogy talán a szivemet szakítottam ki, hogy azt dobjam a sírba. Aztán, mikor egyet-egyet döbögött — dobogott a föld göröngye a koporsón, úgy tetszett, miként ha a szivemre hullatnák, dobálnák. Elhangzottak a temetési énekek is. A halál ligetére ráborult a mélységes csend, a halottak alvásának nagy, megrázó csendessége. * * * És most itthon vagyok újra. Egyedül. Mintha csak kolostorba laknék. Egyedüli társam a magány. Egyedüli birodalmán — az emlékezet.
