Tanügyi Értesítő, 1909 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1909-10-25 / 8. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ II talatot szerez. Tehát a tanügyi kormány elvileg elismeri a kirándulások, tanulmányutak és az ezeken szerzett tapasztalatok hasznosságát, de ugyanekkor gyakorlatilag való keresztülvitelhez semmi segélyt nem nyújt. A tanítóság legszerényebb kérése és közös óhaja sem teljesült ma sem: hogy a nem állami tanítók is kapják meg a féláru vasúti jegy váltására jogosító arcképes igazolványt és hogy a kántor-tanitók julius és augusztus hónapokra tanulmány-utazásra kapjanak szabadjegyet. Hogy a tanulmányúihoz a kormány pénzbeli segélyt is nyújtson, arra ez időszerint még gondolni sem lehet, pedig nem volna oly nagy áldozat az és az itt elhelyezett tőke bőségesen kamatoznék. A tanítóság eme jogos kéréséhez, közös óhajához kétség nem fér, arról vitatkozni sem lehet, de nem is arról akarok én most írni, hanem számot adni ennek kapcsán talán némi hasznot is nyújtani ama jobbodán tanítókból álló társaság kirándulásáról, melyet a nagy szünidőben a Túr folyó eredetéhez tettünk. Julius 15.-ét irtuk. A felkelő szép nyári nap meglepően kellemes melegséggel árasztá szét sugarait. Szándékosan és nem a szép stylus kedvéért irtani, hogy „meglepően kellemes melegséggel“, mert aki visszaemlékezik Medárd-napra, lehetetlen elfelejtenie azt, hogy az idén Medárd ugyancsak betartotta a szabályt: 40 napig csörgött, esett az égi áldás, hogy bizony nem egyszer mondtuk: elég is volna már az áldásból. Julius 15.-én végződött a médárdusi esőzés, a felkelő nap még küzdött ugyan a szép, kék égen úszkáló haragos felhőkkel, de elvégre is a közös áldás, mely mindenre egyaránt kiterjeszti éltető sugarát, gloríozus győzőként bontakozott ki itt is, ott is az egymást kergető felhők sürü táborából. Oly kellemes reggel volt, minőt ritkán élvez az ember. Az üde, friss levegő, a remény, hogy a sok kellemetlen eső után éltető meleg következik, meggyorsították az emberben a vér keringését, mint egy uj életet csepegtettek belénk. Reggel 7 órakor már együtt voltunk. Mindnyájunk arcán derű és mosoly ült, legszebb reményeket táplálva a kellemesnek ígérkező kiránduláshoz. A községből egyenesen az avasfelsőfalusi „keleti pályaudvarihoz mentünk, mert bizony nagyot fordult ám a világ kereke: ott tartunk ma már, hogy Avasfelsőfalunak is két vasúti állomása van, az egyik a község nyugati részén a szatmár— bikszádi vonat avasfelsőfalusi állomása, a másik a község északkeleti részén az avasi erdőket kitermelő társulat iparvonatának állomása. Ezen iparvasut mintegy 9 kilométer hosszú utat tart fent, mely mindenütt a Túr folyó völgyén halad be az Avashegységbe egyenes, általános keleti irányban. Az út végállomása az ózondus Avashegység közepe táján van. A vonat lévén kizárólag ipari, azaz fát szállító, személyszállításra egyáltalán nincs berendezve. Amikor felmegy az erdőbe üres kocsikat visz fel, hogy azokat vágott ölfával telítve hozza vissza, Délelőtt 9 óra tájban indul az első vo
