Tanügyi Értesítő, 1909 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1909-05-25 / 5. szám
TANÜGYI ÉRTESÍTŐ 5 pontból vizsgáljuk is a dolgot, feltétlenül szükségesnek kell mondanunk a felcser-tanitók képzését, hogy az ilyen vidékeknek is legyen — különösen járványos betegségek esetén — tanácsadójuk, segítőjük. Kell, hogy az állam, — ha másképpen nem lehet, — iyen módon igyekezzék ez elhagyott vidékek segítségére sietni s ne engedje át e vidékek szerencsétlen lakóit minden védelem nélkül a romboló betegségek pusztításainak. Hiszen kevés a magyar. Napról-napra halljuk a panaszt: „pusztulunk, veszünk“ kevés a munkáskéz. Ritkítja sorainkat a kivándorlás, amelynek folyama nemhogy apadna, de folyton dagad. Mindennap többen és többen hagyják el a mindnyájunkat egyformán szerető édes anyát, az édes haza földjét, azok, akiket e föld szült s felnevelt annyira, hogy munkáskezökkel megélhetésüket biztosíthatják, de ők azután a haza sorsával nem sokat törődve munkáskezüket idegen földön foglalkoztatják s nem annak a hazának javára, erősödésére áldozzák munkájuk fáradalmát, amelyik haza őket addig is táplálta, mig munkára képtelenek voltak; mennyivel inkább eltartaná most, ha szorgalmas munkával annak erősítésére, nem pedig — az elhagyással, a kivándorlással — annak gyengítésére törekednének. De hiába! Mondhatod a kincsszomjasnak — ki a föld mélyében rejtett kincseket sejt — ne szállj le oda, életed lesz áldozata kincsszomjadnak; itthagyod árva gyermekeidet, segítség nélkül családodat, mégis csak leszáll ő. így vagyunk a kivándorlással is. Ezt látva, tapasztalva, tudva, kétszeres kötelessége az álamnak, hogy segítségére siessen azoknak, akik itthon maradtak. Kötelessége, hogy módot adjon a körorvossal nem biró községek lakosságának is arra, hogy betegségökben segítséget nyerhessenek. Tehát a felcser-tanitók kiképzése és az ilyen körorvos nélküli helyeken való alkalmazása fontos szükséget pótolna s oly nagy nyereséget jelentene, mely a népesség emelkedését, a magyar faj erősödését eredményezné anélkül, hogy jelentékenyebb terhet róna az államra. Más kérdés az, hogy minden tanítójelöltet vagy csak az önként jelentkezőket kellene félcser-tanitóvá kiképezni? Mindnyájunk előtt ismeretes és tudott tény, hogy csak annak a munkának van maradandóbb és jelentősebb sikere, eredménye, amelyet nem pusztán kényszerből, hanem szívvel, lélekkel végezünk; csak azt á munkakört tölthetjük be teljes egészében, melyre hajlamunk hivott el, melyet az ügy iránti szeretettől áthatva választottunk. Lehetnének tanítók, akik a felcser-tanítói működésre sem kedvet, sem hajlamot nem érezvén magukban, nem szívesen vállalkoznának-e — • bár nemes célú — foglalkozás gyakorlására. S ha vannak képzett orvosok, akik pedig életfeladatukul tűzték ki a betegségben szenvedők segítését, gyógyítását, —
