Tanügyi Értesítő, 1908 (7. évfolyam, 1-10. szám)
1908-01-25 / 1. szám
4 TANÜGYI ÉRTESÍTŐ földjén — melynek minden hantja, minden röpke porszeme hősöket takar, a melynek völgyei és rónái nemzeti nagy temetők, hol a hazáért, a nemzeti hagyományokért, a keresztért, a keresztény művelődésért folytatott harcokban milliók estek és temetkeztek el — egy ember marad a honalapító Árpád hatalmas népéből, Széchenyi szobra a szivekben áll, emléke az egész nagy Magyarország ! Nagy Pál egyik híressé vált beszédében igy nyilatkozik: „Az elvesztett alkotmányt visszaszerezhetni, de ha elvész a nemzetiség, elhal a nemzet s ennek fentartásában kereshetjük nemzetünk szebb jövőjének zálogát.“ Mindenki érezte e szavak igazságát. Ám a nemzetiség fentartására és fejlesztésére intézmény, ehhez meg pénz kellett! Hol veszi a nemzet a pénzt ? Ekkor* lépett elő Széchenyi! 1825 november 3-át Írtak, igy ir Kemény Zsigmond, midőn Nagy Pál a kerületi ülésben lelkesen emelte fel szavát egy magyar tud. akadémia felállításáért: „Vajha, igy szólt ő, ország nagyjaink nemes áldozata hozná létre e szóban levő nagy intézményt! Áldozatot emliték, mert hiszen ide is, miként a hadvezér szerint a háborúhoz, három fő dolog kell: pénz, pénz és csak pénz!“ Mély csend követte tüzes szavait -s a templomi csöndet csak a szivek hangosabb dobogása törte meg. Egy pillanat és Széchenyi a fiatal huszár-kapitány felpattan helyéről és igy beszél: „Nekem itt szavam nincs, az ország nagyja nem vagvok, de birtokos vagyok, és ha lesz oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosaink magyar neveltetését, jószágaim egy évi jövedelmét feláldozom." Tapsvihar s tomboló éljen zúgott fel a teremben, a szemek könybe lábadtak. Íme ! Széchenyi kivívta kard és vér nélkül élete legnagyobb diadalát. Hősi tetteinek dicsőségét a lipcsei csatatéren, népek hulló vérének özönében, elhalványíthatja az idő szárnyainak romboló suhogása, de ezt a cselekedetét a magyar nemzetfentartó művelődés történetében késő évezredek után, az idők végéig megfogja őrizni. „És miből fog élni méltóságod?“ Kérdezték az aggódó körülállók. „Azzal nem búsulok, barátaim majd eltartanak.“ Széchenyi ezzel megkezdte a harcot a nemzeti nyelv művelésére és a magyar közszellem minden áron való megteremtésére. Kibontotta a zászlót a fórumon a nemzet, a világ szine előtt s az, a ki nem sokkal azelőtt maga is alig értette édes magyar nyelvünket, a kiről Metternich herceg estélyén azt mondta a szellemes francia követ, hogy szerelmes vagyok
