Tanügyi Értesítő, 1907 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1907-09-25 / 7. szám
6 TANÜGYI ÉRTESÍTŐ érdekében s ezen törvények lelkiismeretes s pontos végrehajtásával minden bizonnyal egy hatalmas lépéssel halad előre Magyarország népnevelés ügye, de a mi népnevelésünk alapfeltétele az egységes tanítói közszellem. E szellemet magunk közt istá- polni kell, hogy közös célunkat karöltve minél könnyebben elérhessük, mi nem lehet más, mint nemzeti kultúránk kiépítése. De ez addig bajos dolog lesz, mig mi csak szokásból s hivatalosan vagyunk kollegák, de voltaképen idegenkedünk egymástól. Van valami különös erő, amely — sajnos — nem vonzó, hanem egymástól taszító természettel bir. Mig ez az egymástól taszító erő el nem enyészik közülünk, mig ez a választó fal le nem dűl s mig mi egymás mellet nem állunk, mint igazi szerető kartársak, csak szétforgácsolt erővel egyenetlenül küzdünk pályánkon, már pedig nekünk nemcsak küzdeni kellene pályánkon, hanem haladni s diadalról-diadalra nyert csatákkal dicsekedni. A mai tanítói generáció ezt bajosan éri el, de a jövő generáció sem néz elébe valami biztató jövőnek a jelen állapotok mellett. Én, de azt hiszem más is, ennek a szétválasztó, eltávolító erőnek a forrását a mai tanítóképzésben és minősitésben látom. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy a közéletben úgy értékeljük egymást, mint a hogy ki milyen tanitóképezdét végzett ; aszerint s oly mérvben néz túl egyik tanító a másikon, mint aki milyen tanitóképezdében nyert oklevelet. Mert itt is vannak fokozatok : első az állami tanitóképezde, azután a róm. kath., azután jön az ev. ref. s végül hátul kullog az idegen ajkú más felekezetű s jellegű képző. Ezt a fokozatot mi csináltuk. De ez a klaszifi- káció nem célszerű, de nem is igazságos. Sehol a világon, még az élet könyvében sincs az megírva, hogy az állami tanítóké pezde adja a legjobb tanítókat s már a felekezeti képzőből ne kerüljön épp oly képzett ember, mint az államiból. Az sem állhat meg, hogy a bármely más jellegű tanitóképezde nem adhat jobb, kiválóbb tanítót az államinál. A preparándia azért preparándia, hogy a benne tanuló ifjúságot egy életpályára preparálja. Minden tanitóképezde a kebeléből kibocsátott nagyreményű ifjú tanítót megfelelő utravalóval bocsátja ki az életbe. Már most ki mint gazdálkodik az utravaló- jával, ki mint kamatoztatja a kapott ismereteket, aszerint kap bizonyítványt az élet iskolájában, hol a klaszifikáló professor a gyakorlati élet és a közvélemény. És mit tapasztalunk ? Azt, hogy az élet isokolája sok esetben nem szankcionálja a tanítói oklevél minőségét, mert az ifjú, kitűnő oklevéllel biró tanító, bízva az oklevelén díszelgő „kitűnőkében, meg abban, hogy oklevele hol kelt, az élet leckéjét elhanyagolja, a képesítést túlbecsüli s igy csakhamar azt kell tapasztalnia, hogy az életben csalódás éri. Mit tapasztalunk még? Azt, hogy van hála Istennek elég tanító, kinek az oklevele nem szin kitűnő s nem is Budapesten kelt, de a gyakorlati életben lankadatlan szorgalma s igyekezete folytán örökemlékü „kitűnő“ osztályzatot biztosított
