Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
142 Emlékezés a bánhidai munkatáborra ban 2-3 km-re. Mi nagyon bíztunk abban, hogy itt érnek bennünket. Nem így történt. A hatás viszont az volt, hogy másnap (karácsony napján) bontás, csomagolás, pakolás, felkészülés menet végrehajtására. A hangulat a hivatásosok körében a pattanásig feszült. Idegesség és pánik volt tapasztalható. Másnap, 26-án aztán gyalogmenetben útnak indult a század. Menetvonal: barakk-Szentgyörgypuszta-Tata-Kocs-Nagyig- mánd-Komárom (Igmándi-erőd). A következő napokon Komáram-Nagyigmánd- B ábo lna-B ana—Bőnyrétal ap-Gy őr. ” Már aki követte ezt az útvonalat és előzőleg vagy menet közben meg nem szökött. A többség hol kötött ki, végül is hol szabadult fel — ez már a szerző megjegyzése - nem tudom. Munkások emlékeznek Úgy 1988 tavasza táján elmentem volt bajtársammal, Heimler Lászó barátommal (és a két asszony) hogy több mint négy évtized múltán „nosztalgiázzunk” Bán- hidán. Laci „öregkatona” volt és oktató, barakképítő, aki negyvenháromban leszerelt. A háború után Pozsonyban élt, majd családostól Svájcba szökött. De amint megkapták a svájci állampolgárságot, első útjuk Budapestre vezetett. S egyéb programok között a Centrál-tóhoz. Az erőmű még működött, a tó félkaréján, a rézsű mentén, amelyen mindketten dolgoztunk, szorosan egymás mellett nem túl elegáns horgász házacskák. Belebotlottunk egy testes, idős férfibe. „Keresünk valakit, aki a negyvenes évek elején is itt dolgozott, Bánhidán lakott, amikor mi itt munkaszolgálatosok voltunk.” - „Én itt voltam” - hangzott a válasz. Nem állt a tábori munkával közvetlen kapcsolatban: bányász. De emlékezett a barakkokra, melyek helyén most fű, dudva tenyészik. Beinvitált meglehetősen kopottas horgásztanyájára. Találkozásunk az öreg bányásszal adta az ötletet, hogy felkeressem az erőmű igazgatóját. Megkérdeztem, tud-e valamit a hajdani időkről, van-e valaki az üzemben, aki velünk dolgozott? Készségesen fogadott. Ez az udvariasság az erőmű igazgatói irodájában azonban nem csak a sajtónak szólt, (a Magyar Nemzet munkatársa voltam), hanem a múltnak is. Itt ültem hát két egykori munkással, a mai igazgatóval és a párttitkárral, olyan egyenrangúságban, amilyenről hajdan itt nem álmodhattam. Nem lennék igazságos a történelemhez, ha erre a különbségre nem emlékeztetnék. Szívesen megszerveztek egy beszélgetést, találkozhattam néhány régi emberrel, hajdani erőműi munkásokkal, akiket én magam akkoriban ugyan nem ismertem (a véletlen nem hozott össze velük), de most összebarátkoztunk: Zsebők Sándor lakatos, Nyitrai Károly esztergályos, Pozsár Ferenc lakatos, Wittmer Antal villanyszerelő, Bakonyi Mihály lakatos, Varga István villanyszerelő, Somhelyi Antal salakos.- Hogyan emlékeznek ránk? - ez volt az első és természetes kérdésem. Tudtam, könnyen lehet, hogy most másképpen beszélnek, mint akkor, elvégre a párttitkár hívta őket és 1988-at irtunk! Minden kötelező fenntartás ellenére azonban úgy éreztem, amikor Nyitrai ezt mondja: munkatársainknak tekintettük őket (mármint a muszosokat) - őszinte. A közös munka összehozott bennünket. És elhittem
