Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
I Emlékezés a bánhidai munkatáborra 143 Somhegyinek, hogy segítőtársként kezelték a melléosztottakat, mert akik együtt verik le a hatvan fokos hőség közelében az izzó salakot, barátokká válnak. Bennünket se kíméltek, fűzi hozzá. Nagyon örültem ennek a rövid mondatnak. Igaz, Somhegyi minden nap hazament a családhoz, mi pedig a barakkba, de azért ez a „bennünket” kezdetű mondat a befogadás kinyilatkoztatása volt. Varga szülei kertészkedtek, gyakran adtak ebédet egy-egy besurranó muszosnak (nyilván negyvennégyben kellett „besurranni”, mert előtte semmi akadálya se volt, hogy a faluba járjunk). Kömyén, a szomszéd faluban laktak, a Krausz fűszeresnél vásároltak alkalmanként tojást, tíz deka cukrot. Szerettem a maceszt - mondja a villanyszerelő. Wittmerék háza levél- és csomagcsempészési központtá vált. Ide hozták (feltételezem, csak 1944-től) a fiúk olyan hazaküldendő leveleit, amelyeket nem kívántak a cenzúra kezére adni. Hozzájuk érkezett - amíg lehetett - a csomag is. (Ez nyilván már az 1944-es időkre vonatkozik Az előző években ez nem volt probléma, rendszeresen kaptunk otthonról élelmiszeres csomagokat, s van egy képeslapom anyámtól, amelyen ez az - egyáltalán nem kódolt - címzés áll: „II/4. kmsz. Bánhida.) Merem állítani, mondja a nyugdíjas villanyszerelő, a faluban nem volt antiszemitizmus. Szívesen elhittem neki. Bakonyi Miklósék is ilyen levél- és csomagtovábbítók voltak, de figyelmeztették a fiúkat: „.Ne a Fő utcán jöjjetek, hanem a kertek alatt.”. Ő lett egyébként az erőmű felszabadulás utáni egyik első párttitkára. Előtte azonban még egyet s mást át kellett élnie. Hadiüzem volt az erőmű, a főmérnök nyilas, akit az emberek csak „kitartás testvérnek” neveztek. Egy nap behívatta Bakonyit: Lépjen be, különben becsukatom. (Mármint a nyilas pártba.) Nem lépett be. Egyik éjjel kopogtak az ablakán, ismerős csendőr: „Tűnjön el reggelig, mert elviszik!” Végül büntetőszázadba került, fogságba esett, és igaz, rövid ideig, ott volt velem szemben a Dnyeper másik oldalán egy damicai lágerben. Az üzem többi vezetője nem lett nyilas, és szinte törvényszerűen elkapták őket a fogaskerekek. Beszélgető partnereim szerint Péchy másodigazgató nagyon rendes ember volt, szerették. Úgy emlékeznek, hogy a nyilasok nyolc vezetőt elvittek s De- mény főhadnagy katonai parancsnokot és Péchyt agyonlőtték.6 A főmérnök később népbíróság elé került, Bakonyi az üzem egyik vezetőjévé lépett elő. E beszélgetések tartalmát még első, régebbi visszaemlékezéseim során foglaltam össze. Jelen beszámolómhoz értékes kiegészítő dokumentumokat kaptam a Tatabányai Levéltártól, az erőmű hadiüzemmé válásáról, a nyilas uralom és a háborús események korszakáról.7 6 Az 58 éves péchújfalusi Péchy Pál üzemigazgató halálát a bánhidai halotti anyakönyvbe 1947. június 13-án jegyzeték be utólag, 1945. február 15-ei dátummal, 1947/34. folyószám alatt, a tatai járásbíróság Pk. 5373/1946/7. sz. végzése alapján (az elhalálozás helyszíne és oka mint ismeretlen van feltüntetve). Az 54 éves Demény Pál tartalékos százados halálát még később, 1950. január 26-án anyakönyvezték utólag, szintén 1945. febmár 15-ei dátummal a tatabányai halotti anyakönyvbe 1950/10. folyószám alatt, a tatai járásbíróság Pk. 7610/1949/5. sz. végzésével (az elhalálozás helye és oka itt is ismeretlenként szerepel). Lásd erről Tatabánya M. J. V. Levéltára vonatkozó halotti anyakönyvi másodpéldányait - B. Stenge Csaba. 1 A tanulmányhoz küldött dokumentumok Tatabánya M.J.V. Levéltára XI./3 Bánhidai erőmű iratanyaga 7. doboz Bánhidai Erőmű HÜSz iratai jelzet alatt találhatók - B. Stenge Csaba.
