Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Ravasz Éva: Az első tatabányai bányaigazgató, Ranzinger Vince
Az első tatabányai bányaigazgató: Ranzinger Vince 9 Ranzinger Vince 1856. április 5-én született az ausztriai Krajna kerületi kapitányság területén lévő Gottschee-ben. Bár tárgyunkhoz nem tartozik, de érdekességképpen megemlítjük, hogy a városka a monarchia szerte ismert és híres vándor déligyü- mölcs-árusok, az ú.n. kucséberek hazája.3 A csaknem háromezer lakosú település 15 kilométerre fekszik Laibachtól (mai neve, Ljubljana ismerősebben cseng,), ahol R. V. középiskolát végzett. Az érettségi után Leobenbe került. Leoben a Felsőstájer bamaszénbányászat központja, kerületi székhely, bányász és ipari továbbképző iskolával, bányászakadémiával. Ranzinger Vince édesapja bányatulajdonos lévén nem meglepő, hogy folytatván a családi hagyományt, bánya- és kohómémöki diplomát szerzett 1882-ben. (Ld. 4. sz. kép) Főiskolai tanulmányai alatt a közeli Dräsche társaság seegrabeni bányászatában gyakomokoskodott és bányafelmérésekkel foglalkozott. Ezen a réven került 1882- ben a Dräsche érdekeltséghez tartozó Kőszénbánya ’s Téglagyár Társulat szolgálatába Dorogra, ahol 1886-ig az annavölgyi üzemben vezető is volt. Ekkor édesapja gottsheei szénbányája a szlovéniai Trifaili Kőszénbánya Rt. tulajdonába ment át és Ranzinger is e társaság szolgálatába szegődve az isztriai Carpano üzem vezetője lett. Innen a “Kőszénbánya ’s Téglagyár Társulat” esztergomi bérletének a Trifaili Társulat tulajdonába vételével 1891-ben az esztergomi bányászat élére került. Ettől fogva élete, egész további intenzív működése leginkább három nagy szénterület bányászatára terjedt ki: az Esztergom-vidéki bányaüzemek, valamint az újonnan fejlesztett tatabányai, majd élete utolsó szakaszában a trifaili szénbányászatra. Életrajzi adataiból kitűnik, hogy nem tudott magyarul, a róla készült csekély számú leírásból tudjuk, hogy több évtizedes magyarországi munkája után is erősen törte a magyar nyelvet. A kor viszonyait ismerve mégsem volt meglepő, hogy magyar nyelvterületeken magas szakmai karriert és elismertséget tudott szerezni. A bányász szakemberek - mint ahogy a magyar középosztály és értelmiség egésze is - ebben az időben a magyar nyelv mellett természetesen beszélték a monarchia nyelvét, a németet is. A bányász szakma nyelve német volt és a magyar nyelvű szakmai folyóirat, a Bányászati és Kohászati Lapok mellett elérhető volt az európai szakmai újdonságokat figyelemmel követő „Glück Auf’ német kiadásban megjelenő periodika. Végezetül fontos tény, hogy a bányamunkások jelentős része dolgozott a monarchia minden bányavidékén, és németül természetesen megértették egymást. Egy 1910-es statisztika szerint a magyar királyság bányászatában és iparában a magyar nyelvű foglalkoztatottak mellett jelentős arányban találunk német, szlovák, román, rutén, horvát és szerb anyanyelvűeket is. A tatabányai Városi Levéltárban őrzött források egyik legbecsesebb darabjai közé tartoznak a MÁK Rt. munkás anyakönyvei, amelyeket a munkásbiztosító Bányatárspénztár készített. A törzskönyveket 1896. június 20-tól, tehát a bányamunkálatok megindulásától vezették. Ettől a dátumtól a századfordulóig 4802 bányamunkás adatai szerepelnek (név, életkor, szakképzettség, születési hely, vallás). Az adatokból világosan kitűnik, a monarchia számos területéről érkeztek munkavállalók a tatai szénmedencébe. Európa legkorszerűbb bányászati ismereteinek alkalmazására és jó szervező és vezetői képességének kibontakoztatására tág tér nyílt az ambiciózus és tehetséges 3 Révai Nagylexikon. 8. k. 1913.
