Tanulmányok Tolna megye történetéből 10. (Szekszárd, 1983)

Szilágyi Mihály: Az újratelepülő Tolna megye (1710-1720) • 33

zőváros német lakóiról. Az 1703. évi összeírás szerint Dunaföldváron immár 3 éve adózik 32 német család, s aránylag tűrhetően vannak felszerelve mezőgazdasági eszközökkel, a gabonatermesztésen kívül szőlőt is művelnek.

45 A Rákóczi-szabadságharc éveiben a földvári lakosok, köztük a németek, szétrebbennek. Legközelebb 1712-ben készül népesség-összeírás a mezővárosról s a jegyzékben megtaláljuk azt a hat német családot is, amely lemorzsolódott E Tevéire szánt telepes-csoportról/'

6 Fordítsuk figyelmünket azok felé, akik továbbhajóztak és 1712. június 17én Monaszterly hadnagyának vezetésével Tolnán kikötöttek. Itt a hadnagy befejezettnek tartván küldetését csak további 12 forintért vállalta volna Tevéire vezetésüket. Ezt sokallván, a telepesek Szekszárdnak fordultak. Négy pusztán át vitt az útjuk, szénakaszáló emberekkel és 40—50 ökröt legeltető csordással találkoztak/'

7 Mérey Mihály szekszárdi apát birtokai már a századfordulón is csábították a német telepeseket. Az idézett 1703. évi összeírási jegyzéken Szekszárd lakói között találjuk a Holesperger, Mathis, Ohn, Placzaker, Swarz és Témer családokat. Őket megtűrte az apát, nem úgy a rácokat és a kálvinista magyarokat, akik kénytelenek Palánkra és Tolnára kiköltözni/'

8 Rövid ideig néhány kakasdi és varsádi német is lakott Szekszárdon, de nekik nem sikerült gyökeret ereszteni, akárcsak 1712/1713-ban a Dőry—Monaszterly birtokokról érkező napszámosok sem boldogultak. „A sok ünnep és a rossz idő miatt mit egy nap kerestek, másnap ugyanott elköltötték, megint hazajöttek, ki betegen, ki sántán."

40 Miközben Horváth Ferenc sikertelenül buzgólkodott a második német raj maradékainak megnyerésén, amiatt aggódott, hogy tolnai útja előtt a Tevelen hátrahagyott csoportból hány embert fog viszontlátni. Immár egy teljes hónapja lesz annak, hogy csupán az üres reménykedés tartja embereiben a lelket. Elmúlik a nyár és többszöri sürgetésre sem kap igavonó jószágot Dőrytől. Nincs mivel magágyat készíteni az őszi vetéshez. Élelemszerzésre küldi az embereket, de kevés sikerrel, többségük fárasztónak tartja a cserjésekben és a domboldalakon való vadászást és madarászást; inkább a fák alatt hüssölnek, és folyton pörölnek az ennivalóért. A telepesek „ .. . esznek, dohányoznak, egyebet semmit sem tesznek, rövid nap alatt mindenből kiesznek, utoljára ugyancsak elmennek!" — kesergi Horváth, majd hírül adja gazdájának, hogy a környéken dúló marhavész miatt felszöktek az árak. Nem csodálja, hogy a közelmúlt napokban itt járt németek gyorsan visszafordultak, „ ... mert ha itten ökröket, teheneket láttak volna, őnekik is nagyobb kedvük lett volna (maradni)".

50 1712 nyara előtt császári útlevél nélkül is beutazhattak a Magyarországra igyekvő német telepesek. Az első teveli csoportba tartozó családoktól még elfogadták azokat az igazolásokat, miket útjuk során a Duna menti községek hatóságai állítottak ki. De amikor a szatmári békekötés hírét Németország valamennyi templomában kihirdették, a nincstelenek elkezdtek álmokat szőni a nagy lehetőségekről, s a következő év tavaszán-nyarán akkora emberáradat lepte el Engelhartzellnél a német—osztrák határállomást, hogy a határőrség nem győzte a Kelet felé igyekvő telepesek, köztük sok csavargó és kalandor igazoltatását. Ekkor született határozat az útlevélkényszerre. (Az 1712. október 14-i császári útlevél, amelyet egy teveli csoport részére kiállítottak, hivatkozik az útlevélkényszer bevezetésére.)

51 A német telepítési irodalom örökzöld témája a Magyarországon megjelenő németek egzisztenciájának fel- és leértékelése. Egyesek csak a jómódúak és a 46