Tanulmányok Tolna megye történetéből 10. (Szekszárd, 1983)

Szilágyi Mihály: Az újratelepülő Tolna megye (1710-1720) • 33

— a harmadik csoport 1712. augusztus elején indult el Pozsonyból, de ennél többet nem tudunk felőlük/'

3 Az első csoport viszontagságokkal tarkított útjáról fennmaradt néhány adat.

44 Kísérjük el útjukon! 1712. július 3-án Pozsonyból félszáz német család indult el Tevel felé. Ali napos út első említésre méltó állomása Komárom, ahol a nyitott hajón utazók kénytelenek a felhőszakadás miatt a Duna-partra menekülni. A telepesek vezetője, Horváth Ferenc az élelmiszerkészletek kiegészítésére lisztet vásárol. Ezután Visegrádon van a legközelebbi pihenő, majd Buda érintésével, erős szélviharban jutnak el Adonyig. Itt a nép kierőszakolja a partraszállást, körüljárja a vidéket, de úgy látszik, nem kelti fel érdeklődését, visszaszállingózik a hajóra. Kivéve egy vargát, aki már Budán erőnek erejével azon mesterkedett, hogy elhagyja a csoportot. Dunaföldvár mellett elhaladva csak egy csonka török torony látható, a dombok mögött rejtőző néhány viskó aligha. Péntek este, valamivel Paks alatt, hajtják fejüket álomra. Szombatra virradatkor továbbhajóznak, így 10 óra tájban már Tolnára érkeznek. Horváth haladéktalanul Broderich Andráshoz, a katonai élelmezési raktár felügyelőjéhez siet, és tájékozódik a Tevéire jutás lehetőségei felől. A következő napon Horváth körülnéz Tolnán, kenyeret szeretne vásárolni, aztán igásjószágot keres a teveli határ felszántására, de a környéken dúló marhavész miatt csillagászati árakat kérnek a tolnaiak. Pedig nagyon kellene a jószág, különösen félő, hogy az eddig szállított nép más földesúr joghatósága alatt keres boldogulást. Egyébként is nyugtalan amiatt az öt kőműves, molnár és földműves miatt, akik kezdettől fogva hangoztatják, hogy csak „országot jöttek nézni", emiatt nem is hozták magukkal családjukat. „Majd meglátjuk" — mondogatják egymás között. Másfél napi tolnai tartózkodásuk alatt kenyeret süttetnek és fürödnek a Dunában. A telepesek hadnagya és a hajó kantinosa összevesznek, alig bírják szétválasztani őket, közben egy fiatal német takácslegény belefulladt a Dunába. Ezután Horváth megegyezik 3 rác katonával, hogy fuvarozza el a telepeseket a Sárvízig. Július 11-én sikerült 12 csónakot találni és átkelni a Sárvízen. A túlsó parton Horváthnak sikerült 10 szekeret felfogadni a gyerekek és gyengélkedők szállítására, a többi gyalogszerrel vágott neki a Tevéire vezető útnak. Mivel sem Monaszterly sem Dőry hadnagya nem ismerte a vidéket, két napig bolyongtak, míg Tevéire találtak. Közben Horváth a környéken talált egy malmot, ahol megőrletett egy zsák búzát. Éppen a legkritikusabb időpontban talált népére, az éhségtől szenvedő németek éppen ütlegelni kezdték a Feldwaltert. „Az Isten veszejtette volna el őket még odahaza Németországban! — panaszolja — Míg a vízen jöttem velük, addig a sok vihar miatt a markomban hordoztam az életet, de itt a szárazföldön sem vagyok biztonságban köztük... mint az éhező farkasok, úgy sírnak-rínak körülöttem, azzal vádolnak, hogy én bizonyosan ismertem e vidék siralmas állapotát, mégis farkasverembe hoztam őket. Mit tegyek velük?" A csoport egy részét a Mecsek erdein át elküldi Pécsre, kísérőül melléjük adja a markotányost, arra még rá meri bízni a pénzét, bizonyosan visszatér hozzá. Monaszterly hadnagyát elküldi lisztért és húsért, ő maga pedig visszasiet Tolnára, hogy bevárja a Bécsből indított következő telepes csoportot. Dőry László merész tervében ezer német sürgős letelepítése szerepelt, de csak 13 család érkezett Tolna megyébe, közülük 6 család kiszállt Dunaföldváron s ott telepedett le. Ügy látszik ezek már tudhattak egyet-mást e Duna menti me45