Tanulmányok Tolna megye történetéből 10. (Szekszárd, 1983)
Dóka Klára: Lecsapolások öntözések Tolna megyében (1885-1948) • 381
rabbi ármentesítő társulat foglalkozott vízhasználati tevékenységgel.) A költségeket — a szabályozás jellegének megfelelően — maguk a birtokosok vagy az egyes községek fizették, és csak ritkán kerülhetett sor vízrendező, vízhasználati társulatok létrehozása. Mivel ilyen építkezések alkalmával sok helyi tényező közrejátszott, nem is lehetett egységesen megállapítani, mennyibe kerül például egy hold rét leesapolása, egy km patakmeder szabályozása. E munkák műszaki irányítását a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium szervezte meg, a kultúrmérnöki intézmény létrehozásával. Mint az irodalomból ismert, 12 a kultúrmérnöki szolgálat megszervezése Kvassay Jenő nevéhez fűződik. Kvassayt a minisztérium 1874-íben külföldre küldte tanulmányútra, majd hazatérve az országban több helyen tartott előadásokat rétművelésből, lecsapolásból, alagcsövezésből gyakorlati bemutatóval. 13 E munkáját 1879-ig folytatta, amikor kinevezett kultúrmérnökként a minisztérium állományába került. Mellette 1879-ben 3, majd 1880-^ban 6 segéd-kultúrmérnököt alkalmaztak. A kultúrmérnöki szolgálat ingyenes volt, a tervek készítéséért és a munkák helyi irányításáért a birtokosok semmit sem fizettek. Az igényeknek megfelelően a mérnökök száma évről évre emelkedett, és a munkamegosztás érdekébén 1880-ban az országot 4 kultúrmérnöki kerületre osztották, majd 1881 J ben 8 kerületet határoltak el. A Dunántúl egész területe — így Tolna megye is — az I. kultúrmérnöki kerülethez tartozott. 14 Az öntözések, lecsapolások, talajjavítások terén a kultúrmérnökök 1885ig jelentős eredményeket érték el, és tevékenységük nyomán a hagyományos vízhasználatok mellett (tutajozás, faúsztatás, malmok építése), egyre általánosabbá váltak az újfajta vízimunkálatok is. Egy-egy patak vagy folyó esetében már sok esetben az okozott gondot, hogy kinek érdeke elsődlegesen: az öntözőgazdáé, a malomtulajdonosé, vagy a községé, amely tutajozás, faúsztatás jövedelméből élt. Megoldást 1885-ben a vízjogi törvény hozott, amely rendet teremtett a különféle vízhasználatok között, és fellendítette a kultúrmérnöki tevékenységet is. A mérnökök már nemcsak tervezői feladatokat láttak el, hanem hatósági szakértők voltak a vízjogi engedélyek megadásánál, a régi vízhasználatok érvényesítésénél. Feladatuk volt a lecsapolás, patakszabályozás céljaira szervezett kisebb társulatok felügyelete is. 15 A kultúrmérnökök hatáskörét — témánk szempontjából — az 1914:38, és az 1931:15. te. bővítette ki. Az 1914. évi rendelkezés a kisebb vízfolyások szabályozására állaimi támogatást helyezett kilátásba, és az ennek nyomán meginduló munkák újabb tervezési feladatokat jelentettek a kultúrmérnököknek. Ha az építkezést állami pénzen végezték, a tervek készítése mellett a kultúrmérnökök feladata volt a munka lebonyolítása, a versenytárgyalás, szerződéskötés a vállalkozóval, és a munka ellenőrzése is. 1G Az 1931:15. te. a kultúrmérnökök hatáskörébe utalta az összes vízfolyások rendezését, amelyek nem tartoztak a vízszabályozó társulatokhoz, illetőleg a folyammérnöki hivatalokhoz. A vízjogi törvény zavartalan végrehajtása érdekében a kultúrmérnöki kerületek helyén megszervezték a kultúrmérnöki hivatalokat. 18864>an az egész Dunántúlon — a korábbi helyzethez hasonlóan — az I. kerületi kultúrmérnöki hivatal volt illetékes, majd 1898-tól Tolna, Fejér és Veszprém megye területén a Székesfehérvári Kultúrmérnöki Hivatal működött. Tolna megyében a kultúrmérnökök jelentős munkákat végeztek. A Szekszárd—Bátai Ármentesítő Társulatból kivált tolnai és mözsi érdekeltség lecsapolási munkáit kultúrmérnökök irányították, és 1881-ben kb. 1000 holdat csapoltak le. A Székesfehérvári Kultúrmérnöki Hivatal tervezte a Duna mentén épült töl384
