Tanulmányok Tolna megye történetéből 10. (Szekszárd, 1983)

Szilágyi Mihály: Az újratelepülő Tolna megye (1710-1720) • 33

a tönk szélére sodorják megyénket. Bezerédj János is aláírja azt a levelet, amiben ez áll:: „ ... hányan meggyógyultak volna, ha a borbélyok a rézpénzen (gyógy-) szereket vásárolhattak volna". Ezzel szemben semmi sem gátolja a pestis gyors terjedését, s az kíméletlenül szedi áldozatait. Este még csak hónalját tapogatta a polgár, reggelre foltok lepik el a testét, délben meszes gödörbe vetik. 1710. május 26-át írnak, amikor „az egész Vármegye mostan nem töb hanem huszonegy nyomorult faluból álló, annak is ötét, amelyik jobbacskák volnának nem a Nemes Vármegye, hanem a pestis bírja . . ."

1 Amikor a pestis végigszántotta a megyét, és — Bottyán János kifejezésével élve — nemcsak a Duna mellett „grasszált" (dühöngött), akkor az élet újbóli elindításához nagyarányú telepítés vált szükségessé. Ide csapódik le távoli német tartományok népfeleslege éppúgy, mint a Dráván túlról a szerbek és északról a török dúlások hatókörén kívüleső magyar vármegyék, morva és cseh zsupák elszegényedett, föld nélküli, boldogulást kereső telepes csoportjai. A telepítések A török kiűzését követő újabb „honfoglalás", azaz Tolna megye újjátelepítése Hadnagy Albert szerint három ütemben ment végbe: „Az első időszak 1686—1696-ig a császári közigazgatás kora. Tulajdonképpen ez alatt az idő alatt tért magához az a kevés számú őslakosság, amely a török hódoltságot és a felszabadító háborúkat átvészelte. A második időszak 1696-tól 1710-ig tart, melynek elején egyre nagyobb számban jelennek meg az új honkeresők. Ezen időszak második felében, a kuruc háborúk idején s az annak nyomát követő pestisjárvány következtében, a telepítési folyamat válságba került. A harmadik időszakot 1710 —1730-ig számítjuk."

2 E távoli harmadik periódus könyvtári és levéltári adatainak összegyűjtésével és rendszerezésével megkíséreljük bemutatni, hogy miként települt újjá immár sokadszor ez a megye. A vidék, amelynek meghódítására elődeink elszánták magukat, nagyon változatos. Gabonatermesztésre alkalmas rónaságok, szőlőtelepítésre csábító lankás domboldalak, dús rétek és legelők, erdők és patakok szomszédságában bozótos puszták, a folyó szabályozatlan, mocsaras árterei formálják a tolnai táj arculatát. Hídnak semmi nyoma, ami volt, az is mind elpusztult. A Sárközből csónakon érkezik a hal a szekszárdi piacra, a Kapós, a Koppány és a Sárvíz innenső oldaláról csak csónakkal, itt-ott hevenyészett átjárókon és gátakon lehet a túlsó partra jutni. Az áradások idején medrükből kilépett folyók tavakká szélesedve eltüntetnek régi településeket és majorokat. Az úttalan utakon szekerező telepesfamiliák kikerülik az áttekinthetetlen posványokat és bozótos ligeteket, ahol nincs egészséges forrás vagy friss kútvíz; viszont beköltöznek a magasan fekvő, elhagyott szőlőstanyákba és pásztorkunyhókba. A Dunán érkezők fürkésző szemekkel keresik az útlevelükben megírt hajóállomásokat, leginkább Tolnát, hogy onnan a telepítő földesúr uradalmába eljussanak. Akárhonnan jönnek, ugyanabban reménykednek, azaz: megszűnik örökös-jobbágyi kötöttségük, szabadon költözhetnek; az első években adómentesek; az újonnan művelés alá fogott föld jobban terem, mint a kihasznált régi; végül: az új birtokosnál kedvezőbbek a megélhetési viszonyok. Különösen a Felvidék parasztjai bizakodtak, hiszen itt szabad foglalással nagyobb földre tehetnek szert, mint a volt királyi Magyarországon telektöredékeken élő társaik. 34