Tanulmányok Tolna megye történetéből 10. (Szekszárd, 1983)
Sipter Gézáné: A kézműipar és a kisipar Tolna megyében 1920-1948 • 223
letes munkát, képzést biztosítani a tanulójának. Több ipartestület megállapította, hogy a falusi iparosok többsége a rossz gazdasági helyzet miatt javításokkal foglalkozik, nem állít elő új termékeket, így tanulója nem kap megfelelő szakmai képzést. A tanuló korú gyermekek szüleinek többsége is rászorult arra, hogy gyermeke hozzájáruljon keresetével a család létfenntartásához. A mesterek jórésze házicselédnek tekintette a tanulót, aki a szakma elsajátítása mellett ellátta mesterénél a ház körüli munkát, bevásárolt, segített a konyhán, gondozta az állatokat. Ezzel magyarázható, hogy a 48 órás munkahét bevezetése után számos panasz merült fel, amiért a heti 48 órás munkaidőbe beszámított a tanonciskolában eltöltött idő, sőt egyes helyeken a leventegyakorlat, továbbá a légoltalmi képzés is. Panaszolták a mesterek, hogy a tanulók heti 30—32 órát töltenek a műhelyekben. A mesterek panaszait kívánta orvosolni az a miniszteri leírat, amely szerint a 18. életévüket betöltött tanulók iskolában töltött óraszáma nem számított be a munkaidőbe. Az iskoláztatás terén a községekben igen elszomorító állapotok uralkodtak. Az IPOK szorgalmazta a tanoncoktatás reformját, korszerű fejlesztését, különösen fontosnak tartva az oktatási intézménnyel nem rendelkező községek tanulói oktatásának megszervezését. Tolna megyében az ipartestületek létrejöttének első éveiben intézkedések történtek a tanoncképzés ügyében. Az elsőéves tanulókat nem minden mester engedte beiratkozni az ipariskolába, így az 1884/1885. évben mindössze 820 tanulója volt a megye 6 helyiségében működő ipariskolának. Ezek az adatok csupán az összehasonlítást szolgálják, nem tartoznak a vizsgált időszakba, és tartalmazzák a kereskedő tanulók számát is. 138 Az 1884/1885. évi 820 ipari és kereskedő tanulóval szemben 1928-ban 2146 ipari és 183 kereskedő tanulója volt a megyének. A községek számát tekintve a simontornyai és tamási járások kis számú ipari tanulóval rendelkeztek. Biztosított volt az ipari utánpótlás a völgységi és a dunaföldvári járásokban. Kiemelkedően magas volt a tanulók száma Bonyhádon, Cikón, Tevelen, Dombóváron, Pakson, Dunaföldváron, Dunakömlődön, Faddon, Diósberényben, Bátaszéken, Tolnán, Ozorán, Felsőiregen és Tamási községben. A megye 9 helységében (Bedeg, Űzdborjád, Dúzs, Bikács, Nagyvejke, Palatinca, Ladomány, Kismányok, Tabód) nem volt 1928-ban sem ipari, sem kereskedő tanuló. 139 A szakmák keresettsége ipartestületenként eltérést mutatott. A dombóvári Községi Ipartestülethez tartozó tanulók között kiemelkedően magas számban vannak a női szabók, 1920-ban 32, továbbá a lakatosok, számuk 1920-ban 21. 140 A Dombóvári Járási Ipartestülethez tartozó községekben 1933—1949 között 45 villanyszerelő, 49 női szabó, 69 szabó, 47 kovács, 47 asztalos tanoncszerződést kötöttek, a magas szám e szakmák keresettségére utal. 1 '* 1 Az 1947—1949-es években Dunaföldváron 22 cipész és csizmadia tanoncszerződést kötöttek, Pakson, az Ipartestülethez tartozó 5 községben 1938—1949 között 92-t. Ez a magas szám arra enged következtetni, hogy a mesterek a lakossági igények mellett vásárokra is termeltek. A motorizáció fejlődésére utal a dunaföldvári 4 autószerelő tanuló. A paksi Ipartestülethez tartozó községekben 149 kőművestanuló volt 1938—1949 között a külföldi építkezéseken is dolgozó mesterek mellett. Űj szakma a 255
