Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)
Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105
Ezt az uralkodó közvéleményt tükrözik — egyebek közt — a tanítóösszeírások adatai is: több helyütt kisebb öszegű tanulópénzt fizetnek azok, akik csak olvasást tanulnak az iskolamestertől, mint a betűvetéssel is ismerkedő gyermekek. (Példaként lásd a 6/f. táblázatban Öcsény adatait, amelyek szerint 2 összeírás során is alacsonyabb volt az ÁBC-t tanulók tanulópénze, mint a „haladóké" — mindkét évben 40%-kal nagyobb didactrum-ot fizettek azok a szülők, akik „magasabb ismeretekre", azaz írásra is meg akarták taníttatni gyermekeiket.) Ezek alapján talán nem nevezhető merész feltevésnek egy olyan megállapítás, amely szerint a XVIII. sz. hetvenes éveiben a Tolna megyei népiskolákban a hittan és az olvasás képezte az általános tananyagot, nem lévén kötelező az iskolábajárás — írásra valószínűleg csak azok taníttatták gyermekeiket, akik ezt valamilyen okból szükségesnek ítélték és olyan anyagi helyzetben voltak, hogy ezt meg is tehették: gyermeküket nem kényszerültek korán beállítani az iga húzásába, se vízhordásra, se „zsibaőrözésre", vagy a kisebbek dajkálására, illetve egyéb apró munkákra (ezzel a kérdéssel az 1789-es összeírás adatainak elemzése során bővebben foglalkozom). Hipotézisemet az összeírások közvetlenül is alátámasztják: az 1771-es conscriptio harmadik kérdésére (mit tanít és milyen módszerrel?) a völgységi járás igazgatási vezetői mindenütt azt a választ adják, hogy a római katolikus hittan elemeit és az olvasást (pl. Mucsinál „rudimenta fidei et legére ab alphabeto usque ad perfectionem lectionis"). A számtan oktatására nagyon kevés tanító vállalkozhatott, erre utal Velics főszolgabírónak a régi simontornyai járás valamennyi iskolájánál hangoztatott — egyszer már idézett — kívánsága: „a fiatalokat oktassák számtanra és muzsikára is!" Az összeírások adatai közt búvárkodva a kutatóban olyan benyomás támad, hogy a század hetvenes éveinek Tolna megyei népiskoláival kapcsolatban csak ott adhattak az iskolamesterek hármas (triviális) alapismereti képzést, ahol nyáron is volt tanítás, ezért tesz különbséget mindenütt az összeíró a „téli" és „nyári" iskolát látogató gyermekek között, az pedig, hogy a „téli" tanulók 15 dénárt, a télieknyáriak pedig nem 2x15 = 30 dénárt, hanem 40-et fizetnek tanulópénzként, arra utal, hogy a nyári szemeszter tananyaga más. E differencia kifejezi azt is, hogy nehezebb egy gyermeket az írás mint az olvasás elemeire megtanítani: itt több egyéni foglalkozásra — korrekcióra van szükség, nem lehet alkalmazni az olvasásnál eredményeket termő „csoportmódszereket" (az együttolvasást vagy kántálást) stb. Ezen a helyzeten nem sokat tudott változtatni a Ratio Educationis sem, amely — rendkívül óvatosan, mindig intve a helyi körülmények és a tanító képességeinek messzemenő figyelembevételére — nem kategorikusan írta elő, hanem csak „indítványozta", hogy mi legyen a most már valóban triviális jellegű népiskolák oktatási anyaga. Eszerint az egytanítós falusi iskoláknál: betűismeret, olvasás (kezdve az ABC-n, befejezve a kézírásos szövegek olvasásán); szép- és helyesírás; számtani alapműveletek (és ezek alkalmazása a mezei gazdálkodásban); végül olyan ismeretek, „amelyek segítségével a parasztemberek becsületességre és vagyonuk figyelmes gondozására nevelendők". A hittan oktatását vasár- és ünnepnapokon, valamint a hét valamelyik munkanapján kellett a plébánosnak elvégeznie. A kéttanítós iskoláknál (ahol külön tantermekben tartják a „leckéket" a kezdőknek és a haladóknak) ugyanez a tananyag — de természetesen kisebbek a csoportok, jobbak az alaposabb didaktikai tevékenység feltételei ; új ismeretanyag: a német nyelv és az írástanítás kibővítése különféle fogalmazási feladatok végrehajtásával. A nagyobb triviális iskoláknál (ahol 3 tanító van) a 2 tanítós schola-knál említett oktatási anyag elsajátíttatására egyrészt 150