Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

tőén 21 évvel — ahogy az okmányban írják „nemcsak nemes helységünknek usualis pecséttyével, de egyszersmind nevünk felírása alatt tulajdon kezünk keresztvonásával is megerősítettük".

36 Ezt követi kb. 100 név, közülük nem kevés mellett ott van az „és testvérei" vagy „és fiai" kitétel, másutt a családnév mellé mindjárt felírják a testvérek (vagy fiúk) keresztnevét is mind (pl. Szabó Sámuel, János és Mihály) és ennek megfelelően 1, 2 vagy 3 + van a név mellett. E statútum záradéka arra utal, hogy ilyen esetekben ez volt a gyakorlat: akár tudott írni a polgár, akár nem — keze keresztvonásával fejezhette csak ki egyetértését. Érdemes lenne tehát megvizsgálni, hogy Benda adatai nem ilyen félreértésre épülnek-e. Témánk szempontjából azonban sokkal érdekesebb a másik lehetséges válasz végiggondolása: a kevesebb soproni iskolában talán más és hatékonyabb volt az oktatás? Ügy tűnik, hogy igen — a tolnai falvakban ugyanis jóformán mindig a hittan elemeivel való szervezett foglalkozással (cathechisatio) kezdődött meg a gyermekek oktatása, a források ezért is hangsúlyozzák — főképpen a korábbiak, hogy a népiskolákban ez a fő „tananyag". De a népiskola fejlődésének első szakasza még a vizsgált történelmi időszakban is ez: Várong tanítója (Virágh Károly) 1771-ben, az összeírás évében kezdte meg a faluban a munkát, de Velics főszolgabíró megjegyzése szerint addig is volt már iskola, mert a lelkész irányításával az ádventi és a húsvétot megelőző nagyböjti időszakban

37 katekizmussal foglalkoztak a templomban a fiúk és leányok. Ez maradhatott a helyzet akkor is, ha a hívőközösségnek sikerült már tanítót szereznie, a XVIII. sz. hetvenes éveiben (a Ratio Educationis kiadásáig) a hittan volt a népoktatás „főtárgya" (egyes helyeken — mint Várong esete is mutatja — egyetlen tárgya), annál is inkább, mert a gazdasági-társadalmi valóság még nem szorította rá a parasztokat, legalábbis Tolnában nem, hogy a falusi népiskolától egyéb hasznos ismeretek megalapozását is elvárják. Elképzelhetőnek tartom, hogy a Bécs torkában fekvő Sopron megyében ekkoriban már más volt a helyzet: itt a fejlettebb árucsere, a „piacozás" miatt talán 1—2 fejlődési fázissal előbbre tartott a népoktatás is (igazodva a társadalmi igényekhez), talán így lehetne feloldani azt az ellentmondást, amely az iskolák valamint az írástudók száma között megmutatkozik. A másik ehhez kapcsolódó megjegyzés: a Tolna megyei források alapján számomra úgy tűnik, hogy a magyar iskolarendszer legalsó láncszeme — a tudományos közvéleménytől eltérően — nem a triviális (tehát hármas — olvasási, írási és számolási — alapozást nyújtó) iskola, ez már magasabb fokú oktatási intézmény, mint amit a Tolna megyei falvak többségében a század hatvanas éveinek végén, hetvenes éveinek elején találhatunk. A tolnai népiskolákban kezdetben (rövid időre) a hittan az egyetlen ..oktatási tárgy", ehhez hamarosan csatlakozik a betűk megismertetése, az olvasás. Ez teljesen érthető is: a kor emberének nagyobb igénye volt arra, hogy imádságokat, egyházi énekeket maga tudjon elolvasni és így nemcsak istentiszteleteken (a teljes hívőközösségben) dicsérhesse vagy kérhesse az Urat, hanem családja körében, vagy akkor is, ha egyedül van. Arra viszont, hogy levelet írjon vagy más módon foglalkozzon a betűvetéssel — nagyon kis számú kivételtől eltekintve — a korabeli mindennapi élet, az ekkor még csaknem zárt falusi közösség izolációja nem kényszerítette rá. E korszak emberének (elsősorban a parasztnak) még nem lehetett elengedhetetlen szükséglete a betű, az írás használata; ha élete folyamán valamit mégis írásba kellett nagynéha foglalni, e ritka alkalmak során mindig megtalálhatta az olyan embereket, akik — kellő honoráriumért — ebben segítségére voltak. 149