Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

delem nagyobbik része — már tudniillik akkor, ha azt a hívek maradéktalanul (az előírt mennyiségben és minőségben) meg is adták számára. Ez azonban — objektív és szubjektív okok miatt — ritkán történt meg 100 %-osan és bár a korabeli jogfelfogás szerint a párbér a feudalizmus időszakának sajátos egyházi adója, amelynek megfizetését kényszereszközök alkalmazásával (a falusi elöljáróság, a földesúr és szolgahada, a megye fegyveresei, esetleg a hadsereg közreműködésével) is biztosítani lehet — mégis az összeírásokban többször találni megjegyzéseket, amelyek szerint a párbér összege ennyi és ennyi lenne „ha mindenki rendsen és üdőben megadná" vagy „ha nem lennének a hívek annyira szegények". 1777-ben a megyében a tanítók jövedelmének 55 százaléka párbérből származott (természetesen egyes helységekben ennél jóval magasabb vagy alacsonyabb is lehetett az arány, hisz az ilyen átlagok mögött gyakran szembeszökő — és többnyire helyi körülményekre visszavezethető — differenciák húzódhatnak meg). Az 1777-es iskolamesteri összeírások tanúsága szerint Tolnában a párbér-fizetésnek négyféle módja alakult ki és nem lehet azt mondani, hogy ebben az esztendőben közülük már egyik vagy másik uralkodóvá vált. A klasszikus párbért 31 tanítónak fizették a hívek, mégpedig úgy, hogy a mester felekezetéhez tartozó minden házaspár — társadalmi helyzetétől teljesen függetlenül — évente néhány dénárt és meghatározott fajtájú és mennyiségű terményt adott részére (Dunaföldvárott például a tanító 1000 házaspártól kapott 10—10 dénárt és 1/4—1/4 pozsonyi mérő kétszerest — az utóbbi értéke 187 ft 50 d-t tett ki; a párbérből eredő iskolamesteri jövedelem abszolút összegben e mezővárosban volt a legnagyobb = 287 ft és 50 dénár). A házadó jellegű párbér-szolgáltatás lényege: az előírt pénz- illetve termény-mennyiséget nem házastársak, hanem házak vagy családfők szerint vetették ki, többnyire úgy, hogy a jobbágy, a zsellér és az alzsellér (vagy rideg-zsöllér, ahogy a házzal nem rendelkező subinquilinus-t ebben az időszakban sok Tolna megyei helységben nevezték) kötelezettségeit eltérően, társadalmi-gazdasági helyzetüknek megfelelően állapították meg. így kapta párbér-járandóságát 26 tanító. A harmadik fajta gyakorlati megoldás: az egyházközség vagy (homogén felekezeti jellegű településnél) maga a falu átvállalta (avertálta) ezt a kötelezettséget magára és egy összegben — vagy négy negyedéves részletben — adta ki az iskolamesternek a párbérszerű készpénz- és (vagy) terményjuttatást. Az 1777-es összeírás tanúsága szerint 38 tanító ilymódon kapta meg fizetése párbérszerű részét. Végül a negyedik (bár kronológiailag valószínűleg a harmadiknál korábban kialakult) gyakorlati megoldás: a falu vagy egyházközség csak részlegesen vállalta magára a párbér járandóság beszedését és a tanítóhoz való eljuttatását. Többnyire ez azt jelentette, hogy a készpénz megfizetését a falu magára vállalta, a terménypárbér beszedéséről pedig a tanító maga gondoskodott (1777-ben 21 tanító kapta ilyen formában jövedelme e részét). A részleges, de főleg a teljes átvállalás jelentőségét az adja meg, hogy a ludimagister ez esetben részben vagy teljesen mentesült e kötelezettség teljesíttetésének időt rabló és gyakran a tanító számára méltatlan helyzeteket teremtő munkájától, az ezzel való bajlódás a kurátor vagy a falusi elöljáróság által kijelölt személy gondja lett. Érdekes az is, hogy e négyféle gyakorlat melyik járásban, milyen gyakran fordult elő. Ezt szemlélteti az alábbi kis táblázat: 140