Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

T. Mérey Klára: A gyáripar Tolna megyében a két világháború között II. • 235

elszívó is igen gyenge hatásfokú volt. Az ellenőrző orvosok főként a WC állapotát kifogásolták. A visszaemlékező betanított munkás szerint a gyárban nem volt mosdó.

115 Az írásos adat szerint a dunaföldvári gyárban a munkások részére vetkőzőszekrények, folyóvizes mosdó, ebédlő és olvasóterem volt. Kérdés azonban, hogy ezeket mikor létesítették és vajon használhatta-e azt mindenki. A gyár 1939-ben tilolt kender és kóc készítéssel foglalkozott. Területe 1200 hold volt. A feldolgozott anyagot Újszegedre és Pesterzsébetre, szövőüzemekbe szállították.

116 Hazai textilipari üzemeink száma ekkor már megnőtt. 1938-ban 369 gyár dolgozott az országban, amely az egész gyáripar (bányászatot is beleértve) 9%át alkotta ekkor. Tolna megyében — mint láttuk — a gyári címjegyzék öt, a címtár pedig három gyárat tartott nyilván, s az előbbi esetben hat, az utóbbiban 5%-át alkották a megye gyárüzemeinek. Ha a Tolna megyei üzemek számát az ország textilipari üzemeihez kívánjuk viszonyítani, 1,4%-ot kapunk eredményül, de ez az arány nagyon félrevezető, hiszen nyilvánvaló, hogy a tolnai nagyobb üzemek ennél jelentősebb szerepet játszottak az ország textiliparában. A textilipari munkásság létszámát nem ismerjük pontosan. A hat gyár közül négyből vannak — részint levéltári forrásokból, részint kortársak becsléséből származó —, meglehetősen bizonytalan adataink, amelyek szerint a két tolnai üzemben, továbbá a dunaföldvári és decsi kendergyárakban összesen 1000 körül mozgott az évi legnagyobb munkáslétszám. Ez azt jelenti, hogy az 1938ban hazánkban ebben az iparágban dolgozó 63 918 munkásnak 1,5%-át alkották a Tolna megyei textilipari munkások.

117 Ennek az iparágnak a súlyát azonban nem a számadatok adják a megyében, hanem elsősorban az, hogy itt találunk olyan jellegű üzemeket, amelyek az iparág országos képében is figyelmet érdemlő színfoltnak tekinthetők. Természetes azonban, hogy ezek a gyárak — már csak a közlekedési nehézségek miatt sem — építhettek ki jelentős kapcsolatokat. Az azonban nagyon fontos, hogy e gyárak munkásai között ugyanaz a harcrakészség és béremelési igény jelentkezett, mint amely az ország más részein is megmutatkozott. A ruházati ipar 1937-ben a megye legnépesebb iparága. Ez azt mutatja, hogy a szabók, cipészek még ekkor is megtalálták a maguk vevőkörét. Az AlsóDunántúli Címtár részletes adatai szerint a megye területén az iparosok által lakott 116 település közül 67-ben dolgozott cipész és csizmadia, s műhelyeik száma 555 volt. Ebben természetesen nincs benne a műhelyekben alkalmazott segédek és tanoncok, illetve a cipőgyár munkásainak a száma. Ezen az iparágon belül a szabóműhelyek száma igen jelentős még; 51 településben 269 szabóműhelyt jegyeztek fel a címtárban. Egy-egy nagyobb településben, pl. Dombóváron, Dunaföldváron, Pakson, Simontornyán, Tolnán és Szekszárdon 10-nél több szabóműhely dolgozott. Az ipar szerkezetében a műhelyek számának közel 23%-át alkották a ruházati ipar műhelyei. Gyári rangra ezek közül az üzemek közül csupán a bonyhádi cipőgyár emelkedett. Az 1935. évi gyári címjegyzékben pótbejegyzéssel szerepel Váralján Heinemann Henrik üzeme, amelyben ruházati cikket és sapkát gyártottak. Ez azonban az 1937. évi címtárban nem szerepel. Heinemann neve a vegyeskereskedések között bukkan fel ekkor, és így feltételezhető, hogy ipari üzemét 1937. 18* 275